Több mint két évtizede működik az ArtMan, és hoz létre mozgásterápiás műhelyként az inkluzivitás jegyében előadásokat. Mitől lesz a tánc, a közös mozgás inkluzív?

Gyulavári Ági. Fotó: Bede Kincső

Gyulavári Ági: Alapvető feltétele, hogy különböző képességű, köztük valamely társadalmi kisebbséghez tartozó emberek legyenek egy térben. De ennyi természetesen nem elég hozzá, fontos az is, hogy az Artmanban az inkluzív szemlélet nem a hiányokra, hanem a lehetőségekre fókuszál. Nem abból indulunk ki, hogy mi az, ami nem megy a sérültekkel való közös munkában, hanem abból, hogy mi az, ami működik. Mi sosem kötött koreográfiával dolgozunk, hanem strukturált improvizációval. Persze, ennek is vannak rögzített részei, de nem tánclépéseket, vagy ép testekre kitalált mozdulatokat szeretnénk a színpadon viszontlátni, hanem a közös mozgásból születik meg az alkotás.

Mészöly Andrea: Nekem még a bevonódás kifejezés jutott eszembe, habár ez valószínűleg minden alkotómunkának fontos része. De az ArtMannál éppen a különbözőségünkből fakad az, hogy a közös alkotás során az átlagosnál erősebb hatást gyakorolunk egymásra – számomra ettől lesz valami inkluzív.

Mitől speciális az ArtMan?

GyÁ: Ha a külföldi példákat megnézzük, akkor azt látjuk, hogy az ArtMan az átlagosnál erősebben érintett emberekkel dolgozik. Ott van például a Candoco az Egyesült Királyságban, ami egy híres vegyes képességű tagokból álló táncegyüttes. Náluk inkább az a jellemző, hogy például kerekesszékben ülő, de ép felsőtestű, szellemileg is ép táncosok szerepelnek az előadásokban. Ami nálunk van, az még a nemzetközi színtéren is nagyon ritka.

Új előadásotokat, az Idolt Hód Adrienn rendezi, ti vagytok a csoportvezetők. Mi a feladatotok a közös munkában?

Mészöly Andrea. Fotó:  Czeglédi Mátyás

GyÁ: A szakmai keretek biztosítása. Az ArtManban hosszú évek, évtizedek alatt épültek fel azok a keretek, amelyek mentén dolgozunk. Ez egy specifikus tudás. Célunk, hogy a végeredmény ne terápia legyen és ne is olyan, mint például a társastánc sérülteknek, hanem a kettő között találjuk meg az arany középutat. Ezt a tudást vegyítjük most a profi kortárstánc munkamódszerével. Emellett ebben az együttműködésben fontos feladatunk volt a csoportbizalom, a lelkileg biztonságos csoporttér és a csoportkohézió kialakítása is.

MA: A mi feladatunk az is, hogy odafigyeljünk az etikai szempontokra. Sokszor előfordul, hogy egy érintett ember a próbák során reflektálatlanul megmutat valamit magából. Azt monitorozzuk, hogy amit megmutat, annak mi a hatása kifelé, és hogy vajon mennyire az ő tudatos döntése ez a kitárulkozás. Például, ha látunk valami szuper jelenetet, ami nekünk nagyon tetszik, de közben tudjuk, hogy nincs benne tudatosság, akkor az hiába működik jól, nem használható az előadásban.

Az Átváltozás című előadásotok tavaly a Radnóti Színházzal koprodukcióban készült el, most a Hodworks-szel dolgoztok közösen. Ti nyitottatok a professzionális színház felé, vagy fordítva?

MA: Mindkét részről van nyitás. Kováts Adél lánya, Kováts Rozi az ArtMenők csoport tagja volt – és ebből indult ki a Radnótival való együttműködés, melynek keretében Nagy Márk és Kováts Adél kapcsolódott be az ArtMan munkájába. Az idei produkció a Hodworks-szel azért más, mert létrehozása közben sokkal több időt jutott az elmélyült közös munkára, az összecsiszolódásra. Szeptember óta dolgozunk együtt, az első három hónapban Hód Adrienn táncosként volt jelen a közös csoportfoglalkozásokon, csak utána vette át a stafétát, és kezdte el vezetni a próbákat.

Hód Adrienn is az előző évadban nyitott az inklúzó felé. Akkor az Unusual Symptoms nevű csapattal hozott létre egy nemzetközi előadást, amelynek címe Harmonia volt. Emiatt a tapasztalat miatt keresett meg titeket?

Fotó: Bede Kincső

GyÁ: Az első lépést ők tették meg azzal, hogy meghívtak minket a Harmonia bemutatójára a Trafóba. De a közös produkció ötlete a miénk volt, mi kerestük meg ezzel Adriennt. Kopeczny Kata az ArtMenők művészeti program vezetője fontosnak tartja, hogy külsős művészeket kapcsoljon be az ArtMan munkájába, hogy új munkamódszerekkel, látásmódokkal ötvözzük a tudásunkat. Adrienn látásmódja nagyon izgalmas volt számunkra.

Mennyire más a munkamódszere, mint nektek?

MA: Annyiban teljesen, hogy bár mi is folyton dolgozunk érintésekkel, testi kapcsolódásokkal, ebben a munkában ez sokkal intenzívebbé, fizikálisabbá vált.

GyÁ: Adrienn bátrabban feszegeti a határokat, nálunk sokkal kevésbé óvatos. Mi – talán a terápiás szemlélet miatt – jobban vigyázunk a velünk dolgozó érintettekre. De nem arról van szó, hogy Adrienn veszélynek tenné ki őket, csak merészebben próbál ki velük különböző ötleteket.

MA: Ebben az is fontos, hogy nemcsak Adrienn vesz részt a közös próbafolyamatban, hanem a Hodworks két táncosa is, Kacsó Imola és Gláser Márton – ők sokkal nyitottabban és intenzívebben vannak jelen a közös alkotófolyamatban, mint korábban mi.

És ez megváltoztatja a ti szemléletmódotokat?

MA: Rám nagy hatással van: bátrabb vagyok tőle, többet megengedek magamnak. Például olyan egyszerű dolgokban, mint hogy mennyire helyezhetem rá a súlyomat egy érintett kollégámra egy-egy jelenetben.

GyÁ: Vagy hogy mennyire tartjuk tiszteletben a terét. Hogy próbálgatják a határaikat, számomra néha ijesztő is, de működik, és közben soha senkinek nem esik bántódása, sőt, terápiás szempontból is fejlesztően hat rájuk. A próbafolyamat során fantasztikus dolgokat mutattak meg.

MA: Ez már persze a tavalyi évben is elindult. Hiszen az Átváltozás című előadásban is sokat dolgoztunk strukturált improvizációval és a térrel, amihez igazodniuk kellett. Voltak rögzített pontok, helyek a térben, páros és csoportos jelenetek, ahova meg kellett érkezniük tánc közben.

Miért az idol témáját kezdtétek el körüljárni?

Fotó: Bede Kincső

GyÁ: Az idol mint témakör erősen kapcsolódik az elfogadás kérdéseihez. Hogy mi az, ami a társadalom szemében még elfogadható, és mi az, ami értékes. Az idol értéket képvisel, amit az emberek valami miatt követni szeretnének. Az inkluzív munkának pedig az a felvetése, hogy hogyan válhat olyan értékké egy sérült ember mozgása, hogy azt másfél órán keresztül nézni akarja valaki, miközben lehet, hogy ugyanaz az ember az utcán elfordítaná ugyanarról a sérült emberről a tekintetét.

MA: Rengeteg az ezzel kapcsolatos társadalmi tabu – általában, ha az emberek sérült testet látnak, nagyon nehezükre esik kapcsolódni, viszonyulni hozzá.

Arról már ejtettünk szót, hogyan hat Hód Adrienn munkája az ArtMan csapatára. Szerintetek fordítva is megtörténik ez?

GyÁ: Erről nem tudok Adrienn nevében nyilatkozni, de egy-egy megnyilatkozásában megfogalmazta, hogy ebben munkában sok mindent el kell engednie és át kell értelmeznie. Például az autista résztvevőnk nagyon izgalmasan van jelen a színpadon: sokszor kerül központi szerepbe, és mivel ő nehezebben tud igazodni a csapathoz, ezért az egész csapat igazodik őhozzá. Így egy csomó jelenetben, amikor ő megjelenik, akkor arra ott, abban a helyzetben kell reagálni, mert nem tudjuk, mit mikor fog csinálni. A koreográfia úgy épül fel, hogy ennek teret ad, ezt az állandó figyelmet belekomponálja az előadásba.

Ti még szoktatok azon gondolkodni, hogy milyen hatással van rátok a sérültekkel való közös munka?

MA: Amikor inkluzív munka folyik sérültekkel, akkor valahogy az épek is normálisabbak lesznek. Egy ilyen helyzet kikényszeríti, hogy jobban odafigyeljünk egymásra.

GyÁ: Én is így gondolom, jobban szabályozza az egót egy ilyen helyzet, mert közben az ember nem magát akarja megmutatni.

MA: Habár az is fontos kérdés ebben, hogy mennyire maradhat meg az ember saját jogán a színpadon a sérült résztvevők mellett. Hogy akik kívülről nézik, azok vajon milyen elvárással fordulnak az ép résztvevők felé. Érzékeny téma, hogy mekkora teret hagy az ember a sérülteknek, és mekkora teret magának. De ha magának nem hagy teret, az sem valódi inklúzió. A sérültek sem arra vágynak, hogy folyamatosan kiszolgálják őket a többiek, számukra is sokkal izgalmasabb, ha egyenrangúként alkotótársakká tudunk válni.