Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖRDÖGI UNIVERZUMOK A CROISETTE-EN

Jonathan Glazer: The Zone of Interest és Jessica Hausner: Club Zero / 76. Cannes-i Filmfesztivál
2024. febr. 14.
zone of interest revizoronline
Szikár és rideg konstrukciók rejtik el és fedik fel a borzalmak univerzumait az idei Cannes-i fesztivál két szenzációs versenyfilmjében. Kísérteties visszafogottság és hátborzongató szembesítés Jonathan Glazer és Jessica Hausner legújabb munkáiban. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

(Jonathan Glazer: The Zone of Interest / Érdekvédelmi terület) Miközben a cannes-i fesztivál versenyprogramjában éppen a szokásos pompás külsőségek között mutatták be a regényéből készült filmet, Martin Amis, az egyik legismertebb kortárs brit író 73 évesen elhunyt floridai otthonában – ezzel generálva extra figyelmet az önmagában is figyelemreméltó filmnek. Míg a magyarra le nem fordított The Zone of Interest némileg fikcionalizált formában meséli el egy náci haláltábor parancsnokának magánéletét, Jonathan Glazer adaptációjában visszaforgatja a szituációt a valóságba, és saját nevén szerepelteti a hatékony táborszervezésével kollégái közül messze kiemelkedő Rudolf Hösst és Auschwitzot.

Takaros kétszintes villát vesz körül a gondozott kert, a kisebb medence szépen nyírt gyep közepén található, virágoznak a kertfalra futtatott rózsák és ízlésesek a bútorok a lakásban. A film első fele a legkísértetiesebb filmélmények közé tartozik: ahogy a jókedvű és kiegyensúlyozott háztartást, a szolgálók és háziak sürgölődését figyeljük, csak lassan kezd feltűnni, hogy ez a csodálatos – később az egyik szereplő által édenkertnek nevezett – birtok az auschwitzi tábor közvetlen telekszomszédja. Úgy tűnik, hogy – talán a gyerekeken kívül – senkit sem igazán zavarnak a szögesdrótos betonfalon túlról felhangzó pattogó parancsszavak, kétségbeesett sikolyok és lövések, no meg a krematórium kéményéből kitartóan gomolygó füst. Mindük közül kiemelkedik a Sandra Hüller által lenyűgözően alakított feleség, aki oly mértékben képes elfojtani és a perifériás látásán is kívülre helyezni a borzalmakat, hogy gyerekkori álmainak tökéletes beteljesüléseként gondol az e helyütt kialakított életükre.

A The Zone of Interestnek ez az első része valóban erős, utána azonban Glazer kénytelen narrativizálni és ezzel banalizálni az alaphelyzetet, aminek köszönhetően minden túlbeszéltté, az elborzasztó üzenet pedig egyértelművé és didaktikussá válik. A film a vége felé viszont újra erőre kap azáltal, hogy elkezdi a történetet tágabb kontextus felé is megnyitni. Amikor az előléptetett Höss az összes koncentrációs tábor parancsnokának tart megbeszélést, ahol közli velük a korábban hallatlan méretű projekt, a 700 ezer magyar zsidó deportálásának tervét és leosztását, kezd feltűnni nekünk, hogy a náci egyenruhákat leszámítva a szitu sokkal inkább emlékeztet egy nagyvállalat board meetingjére, mint katonai eligazításra.

Ebből a perspektívából pedig a The Zone of Interest (nem véletlen, hogy az angol interest kifejezés kamatot is jelent) és a főszereplők sorsának kulcsa a privát és a nyilvános, ideológiai szféra elválasztása. A magát láthatóan kevéssé zavartató feleség azt érti meg nagyon világosan, hogy a privát életkörülmények univerzuma teljesen elválasztható a munkáétól és a publikusétól, ahonnan a jövedelem származik, és hogy ez a képesség elsősorban nem a náci jelenben, hanem a háború után lesz fontos. A náci elit gazdasági túlélése és az ezzel kapcsolatban napvilágra került néhány eset pont ennek az elválasztásnak a (számukra) stratégiai fontosságát bizonyítja. Ha pedig a film paraboláját továbbgondoljuk, akkor láthatjuk, hogy napjaink kapitalista elitje pontosan ugyanígy, a nyomor és kizsákmányolás munkatáborainak tőszomszédságában, azokról magát leválasztva építette fel a falakon kívülről áthatolhatatlannak gondolt luxus magánbirodalmát.

club zero mia wasikowska revizoronline

Mia Wasikowska a Club Zero című filmben. A képek forrása: MAFAB

(Jessica Hausner: Club Zero) Ultragazdag szülők gyerekeinek bentlakásos magániskolájába új tanárt vesznek fel, aki a Tudatos táplálkozás tárgy felelőseként gyarapítja a diákok egészséges életmód modulban szerezhető pontjait. Ugyanolyan hétköznapi világtól való elhatárolás jellemzi az osztrák Jessica Hausner iskoláját, mint Jonathan Glazer táborszéli villáját: a külvilág zajai még nyomokban sem szűrődnek be, így a kamaszok egyedüli célja a formálódó identitásukon keresztüli önbeteljesítés. Az egész intézményt a minimalista letisztultság és egyfajta monokróm ingerszegénység jellemzi, ami persze a tanulásra való fókuszálás ígéretét hordozza a busás tandíjakat leperkálni szándékozó szülők számára.

Ebben a környezetben a Mia Wasikowska által játszott táplálkozás-tanárnő a tanulók identitásából, testképéből és ideológiai elköteleződéséből kiindulva próbálja tanítványait rávenni a minél lassabb és ezáltal tudatos étkezésre, melynek célja a minél kevesebb élelem fogyasztása. A testi egészséghez, kapitalizmus-kritikához és ökológiához kötődő érvek keveredését csipetnyi ezotériával megszórva tálalja a fiataloknak, akik – egy-két, eleinte húzódozó kivételtől eltekintve – lelkesen követik ezen a személyiségformáló (vagy -romboló) úton. A Club Zero a testképzavarral kapcsolatos viselkedések ábrázolásának felkavaró mivoltára utaló figyelmeztetéssel indul, és nem kíméli nézőit az étel el-, vagy el nem, vagy éppen újrafogyasztásának valóban gyomorforgató pillanataitól.

A film tétje – akár az összes korábbi Hausner-filmben – annak feltárása, hogy milyen összefüggés van a bennünket körülvevő külvilág, és a fejünkben erről a világról kialakított elképzelések, hitek, meggyőződések, vagyis mentális konstrukcióink között. De az osztrák rendezőnő ezekben a filmekben nem feltétlenül azt állítja, hogy minden csupán az elménkben történik, és hogy ideológiáink befolyásolják a külvilágot, hanem inkább arra a dinamikára kíváncsi, ami a kint és a bent között letapogatható. És ebben egyaránt szerepe van napjaink identitásfókuszú diskurzusának, a fake news-nak és a kommunikációs buborékoknak.

Végül ebben az értelemben válik fontossá az iskola térbeli és tárgyi jelenléte, és a mód, ahogyan ezt a film ábrázolja. A Club Zero legtöbbször statikus, mesterkélten szimmetrikus és kimódolt képein keresztül azt látszik állítani, hogy mindaz, ami a gyerekekkel történik, nem feltétlenül a megszállott tanárnő felelőssége, hanem azé az univerzumé, amelyet magunk köré felépítettünk, és amelyben az egész világot – akár egy szelfiben – csak magunkhoz vagyunk hajlandóak viszonyítani. A cannes-i fesztiválközönséget rendkívül megosztó Club Zero az idei fesztivál talán legjobb filmje.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek