Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HŐS DURUNGJA

Az élet diadala / A Pannon Filharmonikusok a Müpában
2023. máj. 10.
Andrij Jurkevicset eddig kizárólag operakarmesterként ismertem, Eri Nakamura szopránját, úgy hiszem, még soha nem hallottam, sőt önhibámból ez idáig nem találkoztam a pécsi zenekar Mahler-produkcióival sem. A szubjektív felütést talán menti, hogy ezzel aligha csak én lehettem így május 5-e estéjén. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

A koncertprogramoknak vannak kézreeső, már-már öröknek tetsző párosításai: Debussy és Ravel, Beethoven és Brahms, vagy épp zongoraesten Liszt és Schumann… Már első pillantásra éppily két összeillő embernek tűnik Richard Strauss és Gustav Mahler párosa is, hiszen ők kortársak, egymással kollegiális, sőt már-már baráti viszonyban álló riválisok voltak, és mindketten kellően nagyszabású és nagyhatású művekkel gyarapították a szimfonikus alaprepertoárt. Ám azért Strauss és Mahler találkozása a koncertműsoron így is delikát választásnak bizonyulhat, amennyiben például a hosszabb életű mestertől egy hazai hangversenyen vajmi ritkán megszólaltatott vokális kompozíció kerül párba Mahler egyik legismertebb-legnépszerűbb szimfóniájával.

nakamura
Eri Nakamura

Ez történt most a Pannon Filharmonikusok évadbeli utolsó Müpa-koncertjén, hiszen itt Richard Strauss – legutóbb talán 2015-ben, épp a pécsiek és Miklósa Erika közös programján szerepeltetett – Hat dala (Clemens Brentano verseire, op. 68) hangzott el Mahler V. szimfóniája előtt, méghozzá olyan előadásban, amely nemcsak a dalciklust, de annak megszólaltatóit is felfedeztette az egybegyűlt közönséggel. Mert a fiatal japán énekesnőről, a szégyenszemre még névről is csak alig ismerős Eri Nakamuráról például kiderülhetett az est első felében, hogy szopránja egyszerre világos, szinte áttetsző tónusú – és mégis testmelegnek ható, a világkarrierre feljogosító matéria. A könnyedsége pedig akár meg is téveszthette a hallgatót, hiszen valójában jókora igénybevételt jelent az előadó számára ez a majdnem félórányi dalciklus. Igaz, a szólista terhét könnyítheti, ha olyan karmester kíséri, akinek van érzéke az éneklő emberhez. Márpedig Andrij Jurkevicsről ez igazán tudható – vagy másként mondva: éppenséggel ez az, ami róla Budapesten okvetlenül tudható. Hiszen az ukrán dirigenst koncertszerű és szcenírozott operák zenei irányítójaként ismerhette meg a magyar közönség, többek közt Edita Gruberova fellépései révén. Ami akkor kiderült róla, vagyis az, hogy az énekesek iránt az előzékenységig figyelmes és ösztönző hatású karmester, az most e Richard Strauss-dalok megszólaltatása során, ha lehet, csak még egyértelműbbé vált.

jurkevics
Andrij Jurkevics

Az első világháborút követően bemutatott, eredetileg zongorára és énekhangra koncipiált, majd jóval később nagyzenekarra hangszerelt Hat dal kissé olyan, akárha Schumann Asszonyszerelem, asszonysorsának (vagy inkább csak e ciklus első felének) nem is oly távoli nőrokona, túlcsordulóan későromantikus és némiképp egzaltált-hiszteroid leszármazottja lenne. Persze még nyilvánvalóbbak és valóságosabbak a Strauss-életművön belüli vérségi kapcsolatok, amelyek főleg az operák nagy női szólamaival kötik össze a Brentano verseire komponált dalokat. Mely versek ezúttal, ezt őszintén meg kell említeni, majd’ mindvégig parodisztikusan rossz fordításban jelentek meg a kivetítőn: a megfogalmazások kínos-túlbonyolított zavarossága, akart-akaratlan, de mindenképp sután erotikus áthallásai (főleg az első dalban: a címbeli „hős durungja” is innen való) azonos időben itt-ott bizony nézőtéri derültséget, a szünetben pedig gúnyos ítéleteket váltottak ki.

A szünet után Jurkeviccsel, a Mahler-karmesterrel is megismerkedhettünk, s egyszersmind immár főszerepben találhattuk az első részben figyelmes kísérőként excelláló, s mindössze tán egy-két sikerületlenebb rezes pillanatért megróható Pannon Filharmonikusokat. Nos, kezdjük a dicsérettel: az Ötödik híres-nevezetes IV. tétele, az Adagietto gyönyörűen, már-már éteri tisztasággal hangzott fel. A szimfónia egésze azonban közel sem sikerült ilyen jól, s bevallom, legfeljebb találgatni tudnék, hogy mi lehetett ennek az oka. Merthogy a zenekar most is oly rokonszenvesen nyilvánvaló elkötelezettsége és a karmester biztos kezű irányítása dacára, a mű ezúttal bombasztikusabban hatott a sokévi átlagnál. A szimfónia struktúrája ennek következtében helyenként szinte átláthatatlanná vált, vagy másként fogalmazva: egyszerűen elveszett a felfokozott hangerőben. Talán az lehetett a gond, hogy Jurkevics nem fogadta meg Richard Strauss (apokrif) tanácsát, és bátorítóan nézett a rézfúvosokra?

Helyszín: 2023. május 5.; időpont: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek