Harminc színházi és tizenhét filmszerep emléke maradt ránk, amikor Bertók Lajos, az atléta
alkatú hosszútávfutó, a művészdiplomát végül ugyan nem szerzett, de már a szakma által akkor nagyra tartott, csupa ideg negyvenéves színész 2006. július 10-én délután, a Lupa-sziget közelében belefulladt a Dunába. Befejezetlenül maradt a vele megkezdett, Mundruczó Kornél által éppen akkor forgatott Delta című film, amit aztán újraforgattak Lajkó Félixszel, s befejezetlenül maradt vagy féltucat színházi munka, amiben mindenki őt várta. A baleset híre megrázta az országot, de valahogy nem hatott a meglepetés erejével. Mintha tudat alatt folyton készültek volna valami bármikor bekövetkezhető meteorbecsapódásra a vele dolgozók és az őt szeretők. Megtörtént, amitől mindenki félt. Elment közülünk egy ember, aki míg élt, állandó párbeszédben volt az elmúlással,  s Nagy László József Attilához címzett szavait idézve – „villámló tálból ette a halált”.

Nem lett öngyilkos, noha élete során, elvonó időszakok és más pszichiátriai kezelések mellett is, többször küzdött a nemlétezés hívásával. Nem, a vizsgálatok egyértelműen szívleállást állapítottak meg halála okaként. Aki ismerte, a következő években jajgatva vagy suttogva emlegette őt. De mikor ennek a könyvnek a szerkesztői elkezdték a gyűjtőmunkát, a róla szóló dokumentáció még erősen hiányos volt, akkor még sem lexikoncikk, sem wikipédia oldal nem foglalkozott vele.

„A színész minden művészek között a legmulandóbb játékot játssza. Saját gyerekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér, és a hajnalokkal újraszületik. Játéka nyomán nem marad semmi. Léte naponként igazolódik vagy soha.” Ez a Latinovits-idézet szerepel mottóként a fekete-fehér képekkel teli könyv első lapján. Követi egy Forgách András által még a színész életében, 2005-ben írott prológ, egy borzongató mondattal: „Bolond szerepeket szeretnek ráosztani, de nem azért, mer bolond, hanem mert senki nem tudja, hogyan fut végig a „penge élén” (néha bizony megvágja magát).” Ezután jön Nánay István szép tanulmánya, rögtön jelezve, hogy a Bertókról szóló híradások „többet foglalkoztak kiborulásaival, az ezek miatti előadás-elmaradásokkal, a kiszabott szerepmegvonásokkal, mint kivételes művészetével.” De amint folytatódik az írás, és jönnek az értőktől származó, szebbnél szebb, s a hőst szinte megelevenítő idézetek, módunkban van megbizonyosodni a magyar színházi szakírás erejéről és pontosságáról, és dokumentáló érzékenységéről is. Úgyhogy, belátva, hogy mind a könyvért, mind a jövendő olvasókért ezzel tehetek a legtöbbet, a következő bekezdésekben kiemelek ezekből a kritikákból egy-egy mondatot.

Budai Katalin írt róla, mikor Bertók Lengyel György védőszárnyai alatt dolgozott, s épp A félkegyelmű Miskin hercegét játszotta: „Minden szava és mozdulata hiteles ennek a fiatalembernek, aki eddigi alakításai alapján is az Őze-Latinovits-Kovács Lajos típusú, idegvégződéseket a bőrfelszínen viselő színész.”  S amikor Szegeden a Zsótér Sándor által rendezett Az ügynök halála  Biffje volt, a Délmagyarország újságírója, Sulyok Erzsébet rögzítette: ”Egy szenvedő idegcsomó ez az ember, akinek minden erejét felőrli, hogy lehetőleg fegyelmezze magát.”

Már a neki sokat segítő Szűcs Miklós által igazgatott Budapesti Kamaraszínházban volt, amikor az őt talán mindenkinél jobban érző Sopsits Árpád rendezte ott a Bűn és bűnhődést. Sopsits nem csupán rendezte, de egészen új formában jelenítette meg a Dosztojevszkij-művet. Börtönben vagyunk, s rabok próbálják és adják elő a történetet. A játék tétje, hogy közülük egy valaki eltávozást kaphat, már ha minden jól megy.  „A rabok habitusa megfeleltethető a regénybeli alakokéval – írja Nánay – Porfirijt egy bérgyilkoságért elítélt rab, a fogda erős embere, „Zsoltár” (László Zsolt)  alakítja, Raszkolnyikovot pedig az Amper nevű, véletlenül gyilkoló, a bezártságban is a bűn és bűntelenség dilemmájával viaskodó férfi (Bertók Lajos).”  Emlékszem, hogy a pécsi POSZT alkalmával, égető hőségben került sor erre a szűk térben játszódó előadásra, s emlékszem a közönség megrendülésére is. Koltai Tamás írta: „Bertók Lajos hol fölbukkanó, hol alámerülő kivételes tehetség, drámai erő, belső hitelesség és robbanékonyság tekintetében a legjobbak egyike.”

Koltai írt a két év múlva, 2003-ban bemutatott, Sopsits által rendezett Egy őrült naplójáról is. Ebben a főhős mindvégig egy kamerával veszi és közvetíti saját magát: „Egyidejűleg megélt és kívülről láttatott egy sorsot, feloldódott ebben a kettősségben, megfigyelte és vizsgálat tárgyává tette önmagát mint Popriscsint, volt ebben valami önélveboncoló kegyetlenség, ördögi nárcizmus, az öngyűlölet és az önimádat keveréke, amely tárgyára, a szabadságától, méltóságától életlehetőségeitől megfosztott ember analízisére irányult.”

Hamlet szerepét kétszer alakította. Először 2004 nyarán, Zsámbékon, Jámbor József rendezésében, majd a 2006. január 6-i premieren, a Budapesti Kamaraszínházban, ahol miatta vették elő a művet, s amit most hajdani évfolyamtársa, Sándor János rendezett. Hadd hozzak egy utolsó, fontos idézetet Molnár Gál Péternek a Mozgó Világban megjelent írásából: „Bertók gyötrődött. Gondolkodott. Kezébe temette arcát, mintha nem bírná a ránehezedő súlyokat. Háborgó és háborult Hamlet helyett konok igazságkeresőt mutatott. Bertók Hamletje önmagát akarta megérteni. Helyét a nap alatt. Azt a keskeny ösvényt, ahol még ellehet árulás és önárulás nélkül. Színészi eszközei letisztultak. Minimálra csupaszodott gazdaságossága. Középhangon szólt. A beszédet Bertók közlésre használta. Nem nyomatékosította a tragédia slágersorait. Nem figyelmeztette a nézőt, hogy ismert citátum jön, színpadi ária, szavalati magánszám, kiemelt emelkedettség, szobori beszéd. Egyetlen egyenes vonalban haladt szerepformálása. Nem kijátszott a közönséghez. Megbeszélte a résztvevőkkel legbensőbb gondolatait. Erős kapcsolatba került egy-egy nézővel. Partnerévé avatta, mivel hozzá címezte gondolatait. Bertók nem élt vissza orgánumával, beszéde kidolgozott tisztaságával. Nem elénekelte Hamlet szólamát. Előgondolkodta feloldhatatlan dilemmáit. Szemben lomha nyelvű vagy béna hangszálú színészetünkkel, Bertók gyorsan és érthetően beszélt. Nem nyomatékosított. Értelmezés helyett ő maga tűnt értelmesnek. Korunk Hamletjét láthatjuk a Tivoliban, fakó árnyak karéjában.”  MGP 2006 augusztusában megjelent cikkét az, akiről szólt, már nem olvashatta.

Bertók Lajosnak 2007 óta már szobra is van.  Juha Richárd alkotása a színész hajdani otthonába, a debreceni Gulyás Pál utcában álló ház emlékszobájába került, jelmezek, relikviák fényképek közé. Azok a gyönyörűen szerkesztett, nagyhatású képek, s azok az avatott tollú szerzőktől származó sorok, amik e könyv lényegét adják, nem kerülhettek volna elénk, ha a négy megszállott ember – a szerkesztők, Dégi János, Furka Bea, Schiller Kata és a kötet formáját megadó Szabó Ferenc Frigya – nem talál egy olyan kiadót, mint a Selinunte, ahol Sándor L. István és Szűcs Mónika mindent megtett az album megjelentetéséért.

Az alkotók és jogutódjaik, többnyire jogdíjukról lemondva járultak hozzá képeik vagy hajdani írásaik a könyvben való megjelenéséhez. Íme a fotósok névsora: Erdély Mátyás, Gavajda Péter, Katkó Tamás, Koncz Zsuzsa, Máthé András, Schiller Kata, Szebeni András, Váraljai Szandra, és íme a betűvetőké: Ablonczy László, Balogh Gyula, Bari Károly, Darvas Gabó, Darvasi Ferenc, Dömötör Adrienne, Győrfi Lajos, Koltai Tamás, Magyar Judit Katalin, Molnár Gál Péter, Sopsits Árpád, Stuber Andrea, Szabó G. László, Szabó Kinga, Szántó Judit, Tarján Tamás.

Bertók Lajost elragadta a Duna, de színházi szakíróink és fotósaink iránt érzett hálával – és némi büszkeséggel is – elmondhatjuk, hogy volt, aki látta őt, s úgy rögzítette az élményt, hogy megrendítő módon tud találkozni majd egy nagy művésszel, aki ezt a könyvet kezébe veszi.