Ki tudja, miért jutott eszembe a Nemzeti Színház pompázatos kiállítású, ám minden gondolattól megfosztott, végtelenül üres János vitéz előadása a Stúdió K meghitten kopott nézőterén, miközben az Antigoné nyilván minimál költségvetésből készült, végtelenül puritán színpadképét nézegetem. A színpad egyik fala királyi palotát jelző, baljósan hollófekete, kilincs nélküli tolóajtó, kétoldalt és szemben meredeken emelkedő nézőtér, középen járás, s a legtávolabbi, legmagasabb ponton, a nézők (vagyis a nép) közé ékelve egy szék. Iszméné, az Őr, és Teiresziasz is innen lép majd a térbe.
 Jelenet az előadásból |
Plexiből készült, áttetsző pulpitus a palota előtt – a Hatalomnak nincs titkolnivalója, minden látható, már-már tapintható! -, ez az áttetsző emelvény az egyetlen díszletelem a színpadon, szimbólumértéke a cselekmény előrehaladtával egyre nő. E mögött tartja meg trónbeszédét Kreón, innen hirdeti ítéleteit és igazságait, dühöng és veszekszik: szószék és védőbástya, Kreón népe fölé magaslik és visszafogottan boldognak tűnik, ha e pulpitus mögött áll.
Végre ő lett Thébai királya, és ha valaki, ő aztán tudja, mit jelent e város fölött uralkodni, hiszen nem először teszi. Oidipusz megérkezése előtt rövid ideig, majd Oidipusz szörnyű bűneinek leleplezése után néhány évig már ült e trónon… De most, hogy a két utolsó Labdakida-fiú, Eteoklész és Polüneikész a városért folytatott harcban egymás kezétől halt meg, már soha többé senki nem veheti el tőle a hatalmat. Dédelgetett álma vált valóra, s ő tényleg jó király szeretne lenni, ki tudja, talán sikerülne is neki, ha nem találná szembe magát Antigonéval, akinek minden szava, mozdulata, sőt pillantása is maga a tiszta, egyszerű őszinteség, minden hátsó szándéktól mentes ellenállása Kreón király létének tagadása. Fokozatosan válik semmivé mindaz, ami fontos volt számára: törvénye, királyi tekintélye, családja. Sipos György hibátlan alakításának legnagyobb erénye, hogy bár Kreón hangja, beszédhangsúlyai az utolsó pillanatig a „nagy királyt” hirdetik, testtartása, mozdulatai, mindenek felett pedig tekintete fokozatosan válik egyre bizonytalanabbá, kétségbeesettebbé, végső összeomlását, elmagányosodását már csak egyetlen, mindenről lemondó grimasz és pillantás jelzi.
 Pájer Alma Virág és Pallagi Melitta |
Antigoné itt egyáltalán nem akar hős(nő) lenni. Thébaiban, ahol hiába, hogy milyen szörnyűségektől sújtva, de családja is, ő is otthon volt eddig, most történt valami, ami egyszerűen elfogadhatatlan: az új király első törvénye igazságtalan: tehát elviselhetetlen. Antigoné számára az, amit majd tesz, nem hatalom elleni lázadás, még csak nem is hosszas megfontolást kívánó gondolkodás, tettválasztás eredménye, hanem az egyetlen, itt és most teljesen magától értetődő tennivaló. Tiltás ide, tiltás oda, persze, hogy megadja a végtisztességet fivérének, Polüneikésznek. Aki vele tart, az tegye, de ha senki nem osztozik tettében, akkor sincs semmi baj.
Ebben a megkapóan egyenes vonalú értelmezésben a nyitó jelenetben Iszméné amúgy nagyon is megfontolandó érveire azért nem válaszol Antigoné, mert érzelmileg, zsigerileg egyszerűen máshol tart, mint nagyon okos, saját életéért, de őérte is őszintén aggódó húga. Pallagi Melitta olyan magától értetődő, hétköznapi természetességgel beszél és cselekszik, hogy igazát nem is lehet megkérdőjelezni. Hétköznapi viselkedés, sehol egy hősi póz, patetikus megszólalás, vagy a küldetéstudat bármilyen jele. Egyetlen lendületből, következetesen végig vitt, pontos alakítás. Haimónt és Teiresziaszt is Pallagi Melitta játssza, s ezek a szerepösszevonások amilyen merésznek, meghökkentőnek is tűnnek első pillantásra, tökéletesen működnek – még a vak jós közönséget aktív megszólalásra unszoló gesztusai is a helyükön vannak.
Bánki Mihály mint Kar (a színlap a különös „Karvezér” megjelöléssel illeti) valóban együtt él a történettel, nemcsak énekével – a meglepően ideillő kuplés dalok (!) remek zenéjét is ő szerezte -, de szereplői jelenlétével is végig ott van: hol kommentál és kritizál, hol együttérez, illetve amikor kell, ridegen távolságot tart, de soha nincs útban, ami ebben a parányi térben külön bravúr. A kardalok szövegei a szophoklészi strófák maira hangolt parafrázisai, tisztán érthetőek, a cselekményre reflektálók, dicséretesen alapos elemzés eredményeként születtek.
Pájer Alma Virágnak Iszménét és az Őrt két, nagyon eltérő érzelmi szinten kell játszania, s ez így is van rendjén, hiszen Antigoné húgaként őt érinti a legközelebbről a családi tragédia, ugyanakkor a bűnös elfogásával a saját irháját mentő Őr érzelmileg és életfelfogásban is a legtávolabb áll Iszménétől. Iszméné őrjöngő aggódásából még akár vissza is lehetne venni, akkor is értenénk, hogy nem élheti túl Antigoné elvesztését.
 Sipos György és Pallagi Melitta. A képek forrása: Tér 12 Kulturális Egyesület |
Viktor Balázs rendezői értelmezése egy végtelenül tiszta gondolkodású, hétköznapi lányt állít elénk, aki úgy buktatja meg Kreónt, hogy ez még csak szándékában sem állt. Antigoné végigment azon az úton, amelyen végig kellett mennie. Mindössze ennyi történt, nincs itt sok magyaráznivaló, mehetünk haza.
Viktor Balázs az Antigoné-elemzésekben színpadon eddig ilyen erővel ki nem bontott gondolatot állítja a középpontba, hogy két, párhuzamosan futó történetnek vagyunk tanúi ebben a tragédiában: ott van Antigoné (magán)története, s ott van Thébai új, diktátori hajlamokkal megáldott, új királyának története. Halljuk, látjuk, zsarnok (lesz) ez az új uralkodó, sóhajthatunk is a helyünkön üldögélve, hogy milyen kár, hogy senki nem mer fellázadni a diktátor ellen. A Stúdió K-ban Kreón bukása így nem több járulékos veszteségnél, a helyére majd jön egy új – ki tudja, milyen?! – uralkodó, de vajon lesz-e akkor is egy Antigoné, aki szembeszáll vele?