Sediánszky Nóra Dühöngő című szövege John Osborne Dühöngő ifjúság című 1956-os drámáját veszi alapul. Osborne műve az angol színjátszásban a korábbi időszakok szigorú szabályaival és polgári etikettjével szemben egy realistább, a mindennapi élet problémáihoz közelebbi hangvételt ütött meg. Az RS9 Színház és az Anyaszínház előadása azonban mintha éppen azt mutatná be, hogyan foszlik szét a valóság azok kezében, akik túl hevesen markolnak belé.

Jelenetek az előadásból

Menszátor-Héresz Attila rendezése minden szereplőt játékba hoz és mindenkinek egyenlő mélységet kölcsönöz. Nem véletlen, hiszen jól ismeri a darabot, 2003-ban a tatabányai Jászai Mari Színházban szintén ő állította színpadra. Az RS9-ben a díszletet is ő tervezte: az El Camino Gardenben igazi romkocsmához méltóan szedett-vedett régi bútorok, asztalok, és egy fürdőkád áll összezsúfolva, a vécét pedig csak egy piros-fehér csíkozású szalagokból álló függöny takarja.

A tér telitalálat, éppen olyan, mint a szereplők, akik betöltik. Misa orosz, felesége, Carmen spanyol, az ő barátnője, Syylkka, finn, Zbiegnew pedig lengyel, úgy viselkednek, mintha maguk is egy régi világ ittmaradt, összehordott kellékei lennének. Leginkább igaz ez Zbiegnewre, aki az ötvenes évei végén jár, jó húsz évvel idősebb a kései húszas, korai harmincas társaságnál. Ő a folyton önmagát kereső hippi, aki megöregedett, kétségbeesetten próbálja papírra vetni gondolatait, hogy valami maradandót alkosson, de mondanivalója eredetiségében örökké bizonytalan. Nem úgy a Nietzschét szinte saját mondataiként előadó Misa, aki meg van győződve saját igazáról. Felesége, Carmen, az El Camino Garden vezetője, szenved férje elkeseredett provokálásától, mégis szereti őt, és irányadónak tartja okfejtéseit. Carmen gyerekkori barátnője, Syylkka ugyan még csak a húszas évei végén jár, de már maga mögött tudhat egy sikeres párizsi modellkarriert, amiből egy életre ki is ábrándult.

Az előadás legnagyobb erőssége, hogy a szereplők közötti bonyolult kapcsolati hálózatot ügyesen tartja mozgásban. Kálóczi Orsolya Carmenje mintha végig alávetett lenne a szerelemben, akkor is, amikor a szidalmak ellenére félti és védi Misát, és akkor is, mikor barátnője, Syylkka újra erotikus bűvkörébe vonná. A jelenetek, amikben mégis ő kerekedik fölül, például mert műanyag csecsemőfejet rak Misa levesébe, vagy mert szándékosan feléleszti Syylkka egyik legnagyobb traumáját, hátborzongatóak, és jól mutatják, hogy Kálóczi mennyire a kezében tartja Carmen jelenlétét.

A legellentmondásosabb figura Syylkka, aki hol magabiztos csábdémon, hol keleti vallásokba feledkezett megvilágosult, hol pedig a divatipar fogyasztói cikkévé silányult, saját testétől undorodó, kihasznált nő. Ezeket a különböző szerepeket jól artikuláltan mutatja be Fantoly Nikolett, bár néhol túl hirtelen vált dívából a múltjába merülő, szorongó nőbe. Legerőteljesebben Syylkka Carmenhez való ragaszkodását ábrázolja, ami a fő konfliktus közte és Misa között, ez pedig az előadás legizgalmasabb párbeszédeihez vezet.

Dióssi Gábor Zbiegnew-je elragadó, nyugodt, szellemes, kezében folyton vécépapír, ami hol tisztálkodásra, hol ötletei lejegyzésére való, így vágya is, hogy nyomot hagyjon a világban, egyszerre magasröptű és profán. Könnyen veszi a házban uralkodó nyomasztó levegőt, de nem azért, mert egy szenilis idős úr lenne, hanem mert neki van a legnagyobb gyakorlata az élethazugságok fenntartásában. Mikor végleg ráébred, hogy „jegy nélkül utazik”, mintha Misa is visszahőkölne, hogy ha világa egyetlen biztos pontja, a kedélyes Zbiegnew eltűnik, vajon neki mi marad.

A Dühöngő egyik legérdekesebb húzása, hogy az egyébként Osborne darabjában a középpontban levő dühös fiatalt, Misát, mintha az előadás alapmetronómjává tenné, aki bár folyamatosan részt vesz a konfliktusokban, valójában kiszámítható (anti)hős. A kezdetektől pörög, virtuóz módon monologizál, mindenkit ugrat, provokál, támad, előadja magát, de nem halad egy konkrét cél felé. Miklós Marcellre akárha ráöntötték volna Misa szerepét, remekül hozza a hol okoskodó, hol macsó pozőrt, akit, bár műveltnek tartja magát, frusztrál Carmennek az övénél előkelőbb származása és Syylkka magabiztossága a Carmenért folytatott küzdelemben. Emiatt is furcsa kissé az utolsó jelenet, amikor Misa lép olyat, ami inkább a többi szereplő által leírt ívből következne.

A képek forrása: Anyaszínház

Hasonlóan kilóg a Menszátor-Héresz Attila által alakított idegen, aki betér az El Camino Gardenbe, megünnepelni, hogy véget ért egy háború, amiről a szereplők sose hallottak (és mi sem). Furcsa játék kezdődik: az általunk eddig figyelt négyes tűnik őrültnek, mégis az idegen az, aki szerint Indonézia Európában van, sosem hallott Lengyelországról és Misáékat vádolja tájékozatlansággal. Mintha a normalitás és őrület, valóság és képzelet végképp összekavarodott volna, vagy mintha a szereplők által képviselt, általunk is ismert nemzetek veszítették volna el helyüket ebben az új világban.

Az egész előadásra jellemző ez a hullámzás: a valós, súlyos problémákat bemutató jelenetek között felbukkannak álomszerű epizódok is, például mikor Zbiegnew azt hiszi Syylkkáról, hogy az anyja, vagy mikor a két nő és a lengyel író is terhes lesz Misától, aki felelősségtudó ősapaként rohan egyik pocakos szereplőtől a másikig. Mintha egyikőjük álmából mennénk át a másikéba, a valóságtól egyre elrugaszkodottabb, de annál ötletesebb jelenetek követik egymást. Egy epizódban például a szereplők utazást terveznek: mindenki a saját anyaországába vágyik és a saját anyanyelvén – finnül, lengyelül stb. – szólal meg, a többiek azonban sajnálják, nem értik, így az utazás meghiúsul. Elvesztették önmagukat, elvesztették egymást, így nem is tudhatják, mi vár rájuk saját álmaikon túl, egymás Káeurópájában.

Az előadás adatlapja az RS9 Színház honlapján itt található.