Móricz Zsigmond megúszta. Az időről időre fellángoló, kötelező olvasmányokról szóló háborúkban Jókai Mór művei mellett csak ritkán fordul elő, hogy Móricz Zsigmondot is megemlítik, mint nehezen befogadható, a diákoktól idegen tananyagot. A középiskolában jelenleg kötelezőnek számító Tragédia és Úri muri is a diákok nyelvére könnyen lefordíthatónak tűnik, a mai magyar közállapotokra pedig sajnos egyértelműen rímel mindkettő.
Habár a Kivilágos kivirradtig se nem kötelező, se nem ajánlott irodalom, mégis Móricz dzsentri-irodalmának egyik kiemelkedő alkotása. A XIX. század utolsó éveiben játszódó regény egy átalakulóban lévő társadalmat mutat, amelynek bizonytalansága mélyen meghatározza az egyén életét. Nem a valóságtól elrugaszkodott gondolat tehát, hogy a 2024-ben százéves regényt műsorra tűzze egy színház.
A regény alaphelyzete kellően drámai. A dramaturg, Tóth Réka Ágnes kezére dolgozik, hogy a cselekmény egy helyszínen, egy éjszaka alatt játszódik le. A végtelen anekdotázásokból azonban sokszínű, mély jellemek bontakoznak ki és ez a színpadi adaptációban is maradéktalanul érvényesül. A regényt ismerő néző úgy érezheti, mintha semmit sem húztak volna a szövegből, mégis a színpadon jól működő, befogadható egészet kapunk. Hálásak lehetünk ezért a mélyen átgondolt dramaturgi munkáért.
A prózában természetszerűleg megjelenő narrátor az első jelenettől kezdve itt is végigkíséri a nézőt a történeten. Érdekes megoldás azonban, hogy az előadásban a narrátor szerepe nem kötött, hanem folyton változik. Így a megszólalásmód és az elmesélt eseményekhez való viszony is árnyalódik. A narrátor, illetve a közösségen kívülről érkező karakter, a legátus szerepeinek összeérésekor olyan, mintha a történetet egy, az eseményekbe éppen belecsöppent idegen szemszögéből láthatnánk. Ez a kultúrantropológusi nézőpont nem idegen a regénytől sem, de ilyen tisztán csak a színpadon, a két szerep együttállásakor tud megjelenni.
 Jelenet az előadásból. |
Ha pedig a befogadást segítő eszközöknél tartunk, szólnunk kell az előadás fizikalitásáról is. Horváth Csaba rendezésének természetesen elengedhetetlen kelléke a fizikai színház eszköztára. Ezt az eszköztárat pedig a Forte Társulat tagjaival kiegészült szombathelyi társulat nagy energiával működteti. A módszerekben és jelekben természetesen vannak különbségek. Amíg a Doby Istvánt megformáló Szerémi Zoltán egyszerű pózokkal és mozdulatokkal jelenik meg előttünk, addig Gyulai-Zékány István folyton anekdotázó Szalay Péter karaktere virtuóz táncmozdulatok közepette monologizál. A különbségek valóban szemmel láthatóan képesek elkülöníteni egymástól a karaktereket, de ezek a különbözőségek minden esetben indokolhatók. A fizikai színház azonban nem csupán a karakterépítésben és a konkrét koreográfiák megjelenésében érhető tetten, legalábbis nem ezekben a legizgalmasabb.
Az előadás egy mulatság története. Az István-napi összejövetel egyben egy vágyott leánykérés ürügye is, amely azonban a rossz hírek hatására egyre távolabb kerül a szereplőktől. A nagycsaládi miliőt az előadás egyedi formanyelvvel mutatja be. A rendezés a hétköznapi cselekvések legjellemzőbb gesztusait kiemelve alkot meg tipikus képeket. A tányérok törölgetéséből így lesz a kihallgatás elfedésére szolgáló pótcselekvés, a terítésből és tálalásból pedig isteni szférákat karcoló, imádatot kiváltó gesztus. Ahogyan tehát a móriczi elbeszélés megragadja a vidéki dzsentri élethelyzetét, úgy tárja elénk Horváth Csaba rendezése a vidéki Magyarország elnagyolt képét. Ezzel a metonimikus eljárással pedig könnyen értelmezhetően és legtöbbször szórakoztatóan mutatja be a legtipikusabb életképeket.
 Jelenet az előadásból. |
A Forte Társulat színészei: Fehér László, Widder Kristóf és Horkay Barnabás nem először szerepelnek egy színpadon a szombathelyi színház társulatával. Az összhang talán ennek is köszönhetően az első pillanattól kezdve jól látható. A rendkívül nehéz fizikai színházi elemeket pedig nemcsak ők, de a Weöres Sándor Színház társulata is rendkívül magas színvonalon teljesíti az előadás teljes, hosszúnak számító, egy szünettel is 190 perces időtartama alatt.
Szerémi Zoltán Doby Istvánja, jószágigazgatóként és családfőként nemcsak azzal szembesül, hogy elveszíti korábbi státuszát és birtokát, de ez lányának kiházasítását is megnehezíti. Bálint Éva határozott Dobyné karaktere sokkal inkább funkcionál családösszetartóként, mint férje. Annus, a kisebbik lány Mari Dorottya megformálásában nem csak saját jeleneteiben tűnik ki, de a háttérben sem képes észrevétlen maradni folyamatos, koncentrált játékával. Vonásaiból a néző szinte minden pillanatban tudja, hogy a színpad melyik részén, milyen állapotban helyezkedik el akkor is, ha nem figyel oda. Nagy-Bakonyi Boglárka Fricije és Fehér László Jegyzője kissé kívülálló karakterek. Nem csupán a családtól vannak már egy lépéssel távolabb, de egymástól is elhidegültek beleszorulva a „hagyományos” férj-feleség szerepkörökbe. A két karakter egymás helyett inkább másokkal keresi a kapcsolódást. Szerencsés ez abból a szempontból is, hogy a két, rendkívül energikus játékmóddal rendelkező színész más-más párokkal kiegészülve belülről mozgatja a jeleneteket. Hasonló erős mozgatóerővel bír Gyulai-Zékány István folyton mesélő Szalay Pétere és felesége Irma, akit Csonka Szilvia alakít. Ők is egyek az elromlott házasságot bemutatók sorában, de ez talán nem is meglepő, hiszen a mű megírásakor Móricz éppen válása közelében volt. Sipos László Márk Pogány Imre karaktere az előadás nagyobb részében elszenvedője és megfigyelője a cselekménynek. Megéri várni azonban a színészi kiteljesedésre, ugyanis az utolsó jelenetekben egy kiforrott csalódástörténetet mutat be. A rendezés jól osztja be a szereplők energiáit. A folyamatosan pezsgő játékot mindig egy-egy páros vagy monologizáló karakter tartja fenn az előtérben, de a háttérben a valamivel kevesebb energiát mozgató jelenlét is kidolgozott.
 Fotók: Weöres Sándor Színház |
Az előadás díszlete szépen játszik rá a történetben megmutatkozó átmenetre, határhelyzetre. A két mozgatható fal egyike egymásra rakott szalmabálákból formálja meg egy ház szemközti oldalát ablak- és ajtókerettel. A másik, egy kihajtható nyílással rendelkező, füles vasedényekkel díszített natúr lemezfal. Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán díszletei anyaghasználatukban mutatják a régi és új egymásmellettiségét, a természetes és mesterséges találkozását és kibékíthetetlen viszonyát.
A színpad bal oldalán állandó helyet kap a háromtagú zenekar. Keller-Dénes Emőke, Keller Dániel és Némedi Árpád azonban nem csupán a zenei aláfestésért felelős. Habár az előadás nagyobb részében néma szereplőként vannak jelen, reakcióik és a jelenetbe való belépésük mindig tudatos, tiszta játékot mutat.
Az előadás története a bizonytalanságból indul, majd a kilátástalan mélyrepülésbe tart. Az elmúlás és a fenyegetettség érzése keresztüllengi a vidéki ház szobáit. A kilátástalanság pedig jó okot szolgáltat arra, hogy bűnbakként lehessen kikiáltani egy aktuálisan hibáztatható csoportot. A kornak megfelelően a történetben ezek éppen a zsidók. Az olykor csak elviccelve megjelenő kirekesztés az előadás végére gyűlöletté radikalizálódik. A végkifejlet az egyén tragédiájába torkollik, de a néző érzi, hogy egyúttal egy társadalmi réteg, egy generáció csalódottsága tetőződött be.