A film kerettörténete szerint egy rendező (Horváth Kristóf) színházi előadást készít öt roma fiatalról (Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Oláh Edmond, Varga Norbert, Pászik Cristopher), mégpedig úgy, hogy ehhez felhasználja a színészek traumáit is. Az előadás hatalmas siker lesz, még Berlibe is meghívják, ahol a közönséget és színházi világot letaglózza az őszinteség és az ábrázolt témák kegyetlensége. De hol vannak ebből a képletből maguk a szereplők?
 Jelenetek a filmből |
A Háromezer számozott darab leveti magáról a klasszikus elemzési szempontokat, hiszen folyamatosan egy reprezentációs stratégiát állít középpontba, illet kritikával, vagy egyenesen figuráz ki. Épp ezért tartom szükségesnek az esszéfilm címkéjének alkalmazását, ugyanis ez lehetőséget ad arra, hogy a filmet elsőrendűen mint metanarratívát értelmezzük, azzal a kitétellel, hogy ez nem mentesíti az alkotókat saját közléseik bírálata alól.
Császi Ádám rendezése – ami egyébként az alkotók korábbi, Cigány magyar című előadásnak adaptációja – emellett a passzív befogadást is elutasítja, helyette egy a mű állításaival folyamatosan párbeszédben álló, arra rezonáló, azt helyenként vitató magatartást vár el a nézőtől. Épp ezért a film formanyelvét tekintve is egyértelműek a dekonstrukciós törekvések: az élénk színvilág, a negyedik falat áttörő kiszólások, a színpadi tér és a filmi valóság összemosása mind-mind annak a folyamatnak a részei, aminek a betetőzését minden bizonnyal az a szcéna jelenti, amikor a kamera hosszan elidőzik a Himnuszt vigyázban állva hallgató társaságon. A nézői aktivitás itt épp az inverzére fordul, hiszen azt szoktuk meg, hogy a Himnusz alatt felállunk, így viszont éppen a cselekvés hiánya válik az élmény fontos alkotóelemévé.
A Háromezer számozott darab a befogadó realizmusigényével is konfliktusban áll. A filmművészet örök dilemmája, hogy mivel az általunk eddig ismert művészeti ágak közül a mozi tud legközelebb jutni az érzékelt világ leképezéséhez, tulajdonképpen tudattalanul is azt várjuk tőle, hogy feleljen meg a percepciónknak, és sokszor kritikátlanul fogadjuk el, hogy amit a film ábrázol, az tökéletesen igaz. Arról nem is beszélve, hogy nem ritka gyakorlat, hogy egy-egy mű épp azzal akarja erősíteni saját legitimitását, hogy kiírja a jól ismert „igaz történetek alapján” frázist.
A Háromezer számozott darab azon gesztusa, miszerint először azt hirdeti, hogy a filmben látható jelenetek tökéletesen megfelelnek a szereplők valós tapasztalatainak, végül viszont azt, hogy minden, amit láttunk, kitaláció, egyrészről értelmezhető a korábban emlegetett alkotói stratégia kifigurázásaként, másrészt kínál egy sokkal tágabb értelmezési keretet is, ahol a kérdés már sokkal inkább az, hogy mi pontosan a valóság, és hogy nemcsak a filmnek, hanem úgy általában a művészeteknek mi a viszonya ehhez az absztrakt fogalomhoz. Hiszen a művész nézőpontokkal dolgozik, amik csupán egy szempontból képesek magyarázni a világot, másrészről egy alkotás szinte mindig több ember közös munkája, rendezők, színészek, dramaturgok, szerkesztők, kurátorok véleménye és látásmódja alakítja, ami akaratlanul is a közvetlenség, a direkt megragadás, az alanyiság kárára megy.
 A képek forrása: MAFAB |
Császi Ádám filmjének legnagyobb erénye éppen az, hogy legtöbb állítása értelmezhető a klasszikus kisebbségi reprezentációs stratégiák bírálataként, és már-már művészetfilozófiai kérdésfelvetésként is. Ilyen többek között a címadó metafora, ami arra utal, hogy a berlini színházban az előadás díszleteként egy valódi roma lakóház szolgál, amelyet háromezer számozott darabban szállítanak a német fővárosba, hiszen ahogy a film fogalmaz, „a szagot nem lehet imitálni”. Kiváló ez a központi motívum, ugyanis legalább háromféle viszonyulást hív játékba: egyrészt kétségtelenül megjelenik benne az ilyesfajta kulturális gyakorlatok kizsákmányoló mivolta, emellett mutatja, hogy az alkotók milyen kétségbeesetten próbálnak közelíteni a valószerűséghez, de valójában mennyire tanácstalanok azzal kapcsolatban, hogy mi is zajlik azokban a bizonyos otthonokban, végül pedig megint csak belép az elemeltebb értelmezési lehetőség, hiszen azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy a művészet meghatározható-e a különböző építőelemek összességeként, vagy van valami egyéb (és akkor ezt itt most nevezhetjük katarzisnak, zseninek, sőt tulajdonképpen bárminek), amit nem lehet dekódolni a szinte tisztán matematikai gondolkodásmóddal.
A rendező ráadásul úgy működteti ezt a többszólamúságot, hogy az absztraktabb intepretációs sík nem tompítja a közéleti kommentárok élét, sokkal inkább azt mutatja meg, hogy a kortárs dilemmák milyen tágabb társadalmi-történeti kontextusba ágyazódnak be. Ilyen szempontból nem légből kapott a film kapcsán több helyen előkerülő Ruben Östlund-asszociáció, hiszen a svéd sztárszerző Négyzet című filmjéhez hasonlóan a Háromezer számozott darab is a hatalmi gépezet egyik ágaként gondol a művészetre, amelyben hierarchikus, hogy ki beszél kiről.
Ez utóbbi eleven kérdés az új magyar mozifilm kapcsán is, hiszen a rendező a történet értelmében tulajdonképpen már a harmadik szűrő, amikor azt ábrázolja, amint egy másik alkotó próbálja feldolgozni színészei történetét. Ilyen értelemben a Háromezer számozott darab kétségtelenül szembesít. Szembesít azzal, hogy a művészeti elit hogy csinál viccet magából, amikor komikus végpontig próbálja kitolni a társadalmi érzékenységet, és ebből egyfajta szerepet gyárt magának (ld. a filmben megjelenő afrikai társulatot). De Császi azt is bemutatja, hogy a kisebbségek miként internalizálják a létezésüket övező sztereotípiákat, és hogy a többségi társadalom számára sajnos még mindig ezek a toposzok jelentik a kiindulópontot. És ezzel tulajdonképpen lassan ott tartunk, hogy a film a saját küldetésének lehetetlenségét is kommentálja.
Jól jelképezi ezt az utolsó jelenet, melynek során perceken keresztül látjuk annak a falunak az utcáit, melyből korábban kiszakították a házat. Mindez akár értelmezhető úgy is, hogy a mozi a végén mégiscsak megadja a kívánt egzotikumot a voyeur nézőnek, de meglátásom szerint nem szabad elfeledkezni az idézőjelekről sem. Azok az utcák tényleg így néznek ki, és hogy mi a film ismeretében mit látunk bennük, az már tőlünk is függ.
Korábban elejtettem egy félmondatot azzal kapcsolatban, hogy a metanarratíva ellenére lehet bírálni az alkotók saját állításait, döntéseit. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert van két problémám a filmmel, amelyek első ránézésre tisztán esztétikainak tűnnek, valójában viszont a konkrét esetben elválaszthatatlanok a közéleti tartalomtól. Az egyik a filmben megjelenő rendező karaktere, amely túlságosan sztereotipizált, és így teljesen egyértelműen kizsákmányoló, miközben a reprezentációnak épp az a legveszélyesebb csapdája, hogy a jó szándék mellett is lehet valaki a tudattalan berögződései rabja. Másrészt a film – bár kétségtelenül nem is ambicionálja ezt – nem vázol fel új, hitelességre törekvő ábrázolási gyakorlatokat. Kiteszi az idézőjeleket, felteszi a kérdéseket, megpiszkálja a hatalmi pozíciókat, de az a bizonyos pont nem kerül ki a mondat végén.
A Háromezer számozott darab ennek ellenére klasszikusan fontos film, ami szinte kívánja a filmklubos megtekintéseket, a közös gondolkodást. Mert bár azt üzeni, hogy nincsenek válaszaink, egy pillanatig sem állítja, hogy ezen ne kellene változtatnunk.