A forgatókönyvíró-iskolák általában azt tanítják, hogy az a jó szinopszis, amely egy, vagy legfeljebb két mondattal megfogja a nézőt. A Direkt terápiáé ilyen: egy pszichológus elkezdi semmibe venni szakmája etikai határait, és azt mondja a pácienseinek, amit gondol, helyenként pedig minden szabályt felrúgva bele is avatkozik az életükbe. Ha kell, boxedzésre viszi az indulatkezelési gondokkal bajlódó fiatal fiút, ha úgy hozza a helyzet, azt tanácsolja egy nőnek, hogy hagyja el bántalmazó férjét és utazzon külföldre a nővéréhez. És bár a kollégák rossz szemmel nézik Jimmy (Jason Segel) próbálkozásait, a módszer működik, legalábbis ideiglenesen. Idővel azonban megint csak a régi igazság nyer bizonyosságot: a terapeuta is ember, és magával legalább annyira küzd, mint a bonyolult nevű diagnózisokkal.
 Jason Segel és Harrison Ford |
A Direkt terápia alaphelyzete azért remek, mert ugyan megidézi és némileg idealizálja korunk egyik tudományos anyanyelvét, a pszichológiát, reflektál annak válságára is. Az utóbbi időkben ugyanis egyre több helyen fogalmazódik meg a kérdés, hogy az elmúlt évtizedekben kétségtelenül kiemelt helyen tárgyalt pszichológiának vajon valóban van-e mindenre érvényes válasza? Az erősen határfeszegető alapszituáció a maga módján ugyancsak tudomást vesz ezekről a dilemmákról, miközben a készítők azért nem próbálnak úgy tenni, mintha képesek lennének (vagy szándékukban állna) ilyen árnyaltságú felvetésekre választ találni.
Jason Segelék sorozata pontos korlenyomat, hiszen tisztában van a korlátaival, de végig a mentális egészség, a kibeszélés és a másikhoz való kapcsolódás jelentőségére hívja fel a figyelmet. Épp ezért gondolom fontosnak a sorozat pszichológia-reprezentációját, ugyanis akármennyire kiemelkedő is volt a Terápia, ott mégiscsak arról volt szó, hogy két ember egy szobában beszélgetett s valósított meg egyfajta mentális kriminarratívát. Ennek értékeléséhez és élvezetéhez odafordulás, figyelem és hangulat kell, ami természetesen egyáltalán nem gond, de az Apple TV+ sorozata jó belépőszint lehet azoknak, akik erre kevéssé nyitottak, és valami fogyaszthatóbbra vágynak.
Főszereplőnket, Jimmyt úgy ismerjük meg, hogy szomszédja arra kéri, halkítsa le a hangosan dübörgő zenét, amit egyébként két örömlány társaságában hallgat. Nem épp a megszokott kezdés, de legalább egy dolog biztosan kiderül belőle: Jimmy nincs jó állapotban. Felesége közel egy éve halt meg, így egyedül maradt egyetlen gyerekükkel, Alice-szel (Lukita Maxwell), akiről jelenleg semmilyen formában nem tud gondoskodni. Szép lassan azután többi figura is felkerül a sakktáblára. Megismerjük Lizt (Christa Miller), a szomszéd nőt, aki az elmúlt egy évben tulajdonképpen Alice anyjaként funkcionált. A férfi munkahelyén találkozunk Gabyval (Jessica Williams), a csapat túlmozgásos tagjával, aki a hidratálás fontosságát hirdetve egy nagyjából embernagyságú kulaccsal mozog a klinikán. És végül minden szál Jimmy mentorának, Paulnak (Harrison Ford) a kezében fut össze, aki viszont saját állapotával (Parkinson-kórral küzd) és apaként elkövetett hibáival nem akar szembenézni.
„A sérült emberek valahogy mindig megtalálják a kapcsolódás módját” – hangzik el az egyik epizódban a széria tételmondata, és a tízrészes első évad (már biztosan elkészül a második szezon) mintha ennek az egyetlen gondolatnak a bizonyításaként szolgálna. Defektusok, szorongások egész garmadáját sorakozatják fel a készítők: van szó bántalmazó kapcsolatokról, rossz szülői mintákról, ki nem beszélt problémákról, önbizalomhiányról, illetve természetesen a gyászról, ami a legtöbb sorozatbéli esemény katalizátora. Nem mélyfúrásokra kell azonban gondolni, sokkal inkább könnyen dekódolható, a nézővel jól rezonáló karakterskiccekre, amelyeken keresztül a sorozat egyfajta létállapotot ragad meg.
A Direkt terápia legfontosabb innovációja épp az, hogy a mentális egészséget nem egy lineáris folyamat eredményeként határozza meg, ahol van egy kiinduló probléma, melyet meg kell oldani, és akkor eljön az üdvösség. A fikciós alkotásokban ez a gyakori, hiszen ezt lehet jól dramatizálni, de a Jason Segel-Brett Goldstein–Bill Lawrence kreátortriónál ehelyett folyamatosan változó masszáról van szó. Nincsenek kész válaszok, nincs végső megoldás, csupán magasságok és mélységek vannak; előbbiekben az önmérsékletet, utóbbiakban a kapaszkodási pontokat kell megtalálni.
Bár a marketing nagyon okosan Harrison Ford tévés debütálásaként harangozta be a szériát (párhuzamosan azzal, hogy a kedvelt színész a szintén nemrég adásba kerülő 1923-ban is látható Helen Mirren oldalán), Fordé csupán az egyik – nyilván fontos – mellékszerep, a középpontban Jason Segel, illetve az ő komikusi perszonája áll. Segel az Így jártam anyátokkal jóravaló Marshall Eriksenjeként vált ismertté, és tulajdonképpen most is annak a karakternek egy szélsőségesebb változatát hozza. Már nem minden esetben kell szerethetőnek tartanunk a bénázásait, ennél sokkal valóságosabb egyensúlyra törekszik, amelyben a szégyen, a bűntudat és jónéhány megkérdőjelezhető döntés is fontos szerephez jut.
Fordon kívül a sorozat két legjobb ziccerszerepét Jessica Williams és Christa Miller kapta. Előbbi széles gesztusokkal alakítja a saját szabadságát újra felfedező, nagyszájú kollégát és barátot, utóbbi pedig egy sztereotípiát ruház fel tartalommal. Ő az az anyuka, aki egész életét a gyereknevelésre tette fel, fiai elköltözése (és Alice leválása) után azonban ki kell találnia, hogy ki is ő valójában.
A Direkt terápia tipikusan az a sorozat, amely egyes elemeit tekintve nem kimagasló, de összességben remekül detektál egyfajta korszellemet, és az azt övező bizonytalanságot. Intelligens humor, érzelmes pillanatok, kiváló színészek – nem véletlenül lett ez az év első hónapjainak sikerprodukciója.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.