Vajmi könnyű kitalálni, hogy a „korszerű” ez a szó, s persze arra sem nehéz rájönni – Lev Tolsztoj, aztán Makai Imre, és most Gy. Horváth László munkájának ismeretében –, hogy miért is lehet félreérthetőnek találni e jelző már-már jelszószerű használatát az új magyar Háború és béke körül. Egyrészt azért, mivel így akarva-akaratlanul az a látszat keletkezik, mintha az eddig közkézen forgó, múlt század közepi fordítás immár korszerűtlen, azaz elavult lenne. Márpedig nem az, s ezt aligha csupán az olvasói érzelmi kötődés hiteti el velünk, merthogy Makai fordítása éppenséggel meglepően időtállónak tetszik, egyebek közt rácáfolva elkészültének és első megjelentetésének (1954) történelmileg-politikailag oly terhelt időszakára is. Makai munkájáról ma is bízvást elmondhatjuk, amit annak idején a recenzáló kolléga, Szőllősy Klára a Csillag hasábjain leírt: „egészében véve kiváló […] komoly teljesítmény” – és minket, vele ellentétben, ráadásul már a „tükröz” ige pongyola használata sem zavar annyira.

Másrészt a korszerűség kitüntetett emlegetése azért is megtévesztőnek bizonyulhat, mert úgy lehet, ha megkísérelnénk részletezően kifejteni a korszerű jelző hétköznapi értelmét, legalábbis ambivalens jelentéshez jutnánk. Mindenesetre semmiképp sem az a példás körültekintés és választékosság ötlene elsőre az eszünkbe, amely pedig Gy. Horváth László oly imponáló, és mondhatni korszerűtlen teljesítményének legvonzóbb tulajdona. Hiszen az új fordítás megannyi ponton választékosabb, itt-ott pedig – mindvégig rokonszenvesen – keresettebb annál, semhogy ráismerjünk benne 2023-as nyelvi állapotainkra – akár a kortárs szépirodalmat is ideértve. Például akkor, amikor a fordító hangutánzó szavakat alkalmaz: „patái hangosan dobrokoltak a fahídon” (I. 164; olyan kevéssé ismert ige ez, hogy többszöri használata miatt Nemes Nagy Ágnes jónak látta mentegetőzni egy hajdani interjújában), „az úttesten zörömbölő, elegáns fogatok” (I. 176), vagy pláne „locspocsol” (II. 128-129: gyors egymásutánban négyszer használva). Aztán amikor a kiváló fordító olyan fordulatokat helyez el szövegében, mint a „teleállogatott” (I. 108), az „alattos tiszt” (I. 139), a „lángzón lelkesedtek” (I. 286), vagy épp a személy szerint szívemnek oly kedves „látomány” (II. 203). Igaz, a látomány említése átvezethet egy visszatérően használt, némiképp sutának ható fordulat halvány kifogásolásához, és ez nem más, mint a „megképzett előtte” (II. 203), „élénken képzettek meg előtte” (I. 176).

Mindezekkel szemben tüntetően mai szóhasználat üdítően kevés akad e három kötetben. A legzavaróbb ezek közül talán a „kommunikálni” (I. 38-39), s kissé megakadhatunk akár a „volumen” szó (II. 12) használatán is. De már amikor azt olvassuk, hogy az egyik orosz katona így minősíti a franciákat: „furi nép” (III. 198), az inkább bájosan találónak, semmint zavarónak tetszik. (E regiszter párhuzamát a Makai-fordításban a „borzasztóan aranyos” és a „juj, de jó” képviseli…)

Az új Háború és béke legmaibbnak ható jegye ilyesformán kétségkívül az, hogy szinte kivétel nélkül eltűntek a szövegből a francia szavak és mondatok. Olyan téma ez, amelyről a jelek szerint jólesik vitatkoznunk, hiszen pro és kontra egyaránt kínálkoznak érvek. Való igaz, az olvasás (és a kiadói szerkesztés) munkáját okvetlenül megkönnyíti a lábjegyzetek mellőzése, s mint az a nyilatkozatokból tudható, az eljárásra egyszer maga Tolsztoj is rábólintott. Csakhogy így most francia szöveg helyett lépten-nyomon megkapjuk a lelkiismeretes betoldást: mondta franciául, gondolta franciául… Ráadásul könnyű felismerni, hogy egy orosz regényben, amelynek egyik főszereplőjét – pár kivételtől eltekintve – végig Pierre keresztnéven említik, s amely regény rögtön egy hosszú francia tirádával indul – a francia nyelv használatának kulcsszerepe van. Csupán egyetlen példát idézve a 2. kötet, egyszersmind a Harmadik könyv végéről: amikor a franciák által elfoglalt Moszkvában a Pierre által megmentett Ramball kapitány franciának hiszi Bezuhovot, s ő orosznak vallja magát. Itt tán mégsem csupán a szem sznobizmusa kívánja meg, hogy Pierre cáfolatát ehelyett: „– Orosz vagyok – vágta rá.” (II. 354), így lássuk a főszövegben: „– Je suis Russe”…

Sejthetőleg jóval kisebb feltűnést keltett, hogy amíg a francia nyelv nagyjából kikerült az új fordítás szövegéből, addig egy másik sajátosság most többé-kevésbé újdonságként kíséri végig a regény cselekményét, és ez nem más, mint Gyenyiszov raccsolása. Ha jobban belegondolunk, ez pont fordított logikájú döntés, mint a francia nyelv mellőzése, hiszen itt a beszédhiba következetes reprodukálása a szövegben valamelyest nehezíti az olvasást. Ráadásul a magyarban az ilyen raccsolás rögtön fölidézi a „hülye arisztokrata” képzetét, ami nemigen illik össze Gyenyiszov figurájával. (Egyébként korántsem kizárt, hogy Makai ezért mellőzte 1954-ben e jellegzetes jegyet.)

Visszatérve a korszerű-korszerűtlen tengelyhez, Gy. Horváth László fordításának legkorszerűtlenebb és legkorszerűbb mozzanata valójában azonos. Mert ami fordításesztétikai-filológiai szempontból naprakész és egyedül helyeselhető döntés, vagyis Tolsztoj gyakorta túlterhelt körmondatainak – Makainál hívebb – megőrzése, az olvasói szempontból az új Háború és béke tán legnagyobb – és nem éppen korszerű kihívása.

Remek, hogy most ezzel a nehézséggel is fokozott mértékben szembesülhetünk, hiszen többek közt ezért is olvassuk a Háború és békét: hogy felismerhessük a történetfilozofáló Tolsztojban a nyomasztó fölénnyel és terhes módon magyarázó, szigorú idős Bolkonszkij herceget, magunkban pedig a lenyűgöző apjáért szívből rajongó, de az atyai oktatást félő Marja hercegnőt. S persze azért, hogy újra és újra felmérjük, vajon ott tartunk-e még az élettel, mint Natasa Rosztova az első bálja táján, vagy inkább ott, ahol a borogyinói csatatéren fekvő Andrej Bolkonszkij: „Volt valami ebben az életben, amit nem értettem, és még most sem értem.”

Csodálatos ajándék, hogy az olvasói önvizsgálat számára most egy új magyar Háború és béke elkészülte és megjelenése kínál alkalmat. Köszönet érte!

A könyv adatlapja a 21. Század Kiadó oldalán itt található.