„És ott van, ott ring előttük az, amit még sohasem láttak, a tenger. Egy kisebb, öbölszerű, elhagyatott partszakasznál lerakják a hátizsákokat, ledobják a pólót és a gatyát, és belegázolnak a langyos, olajsima vízbe.”

Ez – a tenger, a csavargás, a másutt-levés – a szabadság. Erről is szól ez a regény. A szabadság megszerzésének lehetőségeiről. És a lehetőségek elvesztéséről.

A cím, Tűzföld metafora, a lehető legtávolabbi hely, ahol semmi nincsen, az egyetlen hely, ahova érdemes elmenekülni, ahol van szabadság, egy sziget a mesék, Verne Gyula világából. Pataki Éva regényét felfoghatjuk akár a szerző korábbi Ami elveszett (Athenaeum 2009) című művének folytatásaként is (a helyszín ismerős, itt is felbukkan a Hegedűs Gyula utcai sarokház, és lakója, Éva). Az a történet a szerző szorongásával indul, és a szorongás okát keresve feltáró, nagyívű és több generáció történetét bemutató, sodró lendületű családregénnyé növi ki magát.

A szorongás és a veszteséggel járó fájdalom nem hiányzik a Tűzföldből sem, noha ez a háborút már nem megélt, békében született generáció egy sajátos szegmensének (Budapest, Újlipótváros és Angyalföld határa) gimnáziumi éveiről szól. Ez az a generáció, akiknek szülei és nagyszülei átélték (már aki) a háborút, a gettót, a holokausztot, ’56-ot, a börtönt, és erről mind nem beszélnek. A narrátor is csak jelzésszerűen utal a fehér foltokra: a pénteken gyertyát gyújtó nagymamára (tulajdonképpen senki nem érti, miért teszi), a disszidált, elvált, ’56 miatt börtönviselt apákra, a szabadság hiányára. A regénybeli csapat a szabadságot kereső, nagy elhallgatások generációja – is. Az elhallgatás súlyát csak ötven évvel később jelzi az Ausztráliába szakadt Petya.

„– Kurvára át voltunk baszva…” mondja mintegy végszóként. „Mindenről dumáltunk, Tűzföldről, kommunáról, Frank Zappáról, az egzisztencializmusról, a tököm tudja, még miről, csak arról nem, hogy kik vagyunk. Honnan jövünk. Kik a szüleink. …
– Arról beszéltünk, ami akkor fontos volt.” – válaszolja lakonikusan Vilmos.

Az emlékezés-regény sajátossága, hogy a szereplők térben, időben, lelkiállapotban visszakerülnek oda, ahol és amikor elhagyták egymást. A Tűzföldben ezeket az emlékeket a montreali éjszakába nyúló sütögetés, eszegetés és cigizés közben idézik fel, majd idősíkot váltva az 1973-as jelenben a narrátor (szerző) meséli tovább, mintegy objektiválja a történéseket. Az emlékezéstörténetet egy sajátos fajtája az osztálytalálkozó. Érdekes is meg kínos is, kiderül, hogy a közösen megélt múlt az egyedüli kapocs a tagok között, nincs folytonosság, valójában nem tudnak mit kezdeni egymással az emberek.

Nagyjából ez történik Vilmosék házában is, ahol megelevenedik ha nem is egy egész osztály, csak egy focizni szerető, héttagú fiúbanda története, a hozzájuk – elkerülhetetlenül – csapódó lányokkal együtt. Az utolsó közösen eltöltött nyár közvetlen előzményeire és az 1973 nyarán bekövetkezett tragédiára emlékezik a két életben maradt, immár hetven felé járó férfi, Vilmos Montrealból és az őt meglátogató Petya Ausztráliából. Történeteket idéznek fel, de hogy miért, azt Vilmossal együtt az olvasó is csak az utolsó oldalakon tudja meg. És mivel nem tudjuk, de még csak nem is sejtjük az emlékidézés okát, ezért az epizódok mintha esetlegesen, véletlenszerűen kerülnének elénk, és ez az érzés megmarad az után is, hogy teljességében megismerjük annak a badacsonyi nyárnak minden titkát.

Pataki túlságosan belevész a részletekbe, akár a jelenről, akár a múltbeli emlékekről van szó. Túl sok jelentéktelen apróságot, belterjes és az olvasó számára lényegtelen eseményt, képet hagy a szövegben, gyakori az önismétlés (gyógyszerek bevétele esténként, utalva az öregedésre) így aztán ahogy Vilmos sem érti egészen, mi a csodát akar tőle Petya, az olvasó is csak bolyong a sok részlet között, és szinte észre sem veszi, mi történt valójában, mi a lényege ennek az emléktúrának, hogy tulajdonképpen egy bűntény megoldása felé ballagunk az eltűnt idő nyomában.

Ugyanakkor a Tűzföld tele van remek leírásokkal, erősebbnél erősebb képekkel. Az erdőbényei osztálykirándulás, a balatoni nyári meló, az első találkozás a tengerrel, Trieszt látképe, a Nagykörút lemezbutikja, a velencei tavi zsebkendő-parcellákon álló faházak, a balatoni rendőri igazoltatás kimerevített filmkockái (nem véletlenül), zömmel fekete-fehérek, mégis van színük, szaguk, textúrájuk. Ránk köszön az 1970-es évek eleje, nem a korabeli szleng miatt, azt szerencsére nem használja a szerző (talán a bélás a kevés kivételek egyike), hanem a leírás megjelenítő erejének köszönhetően  részese lehet az olvasó egy sajátos hangulatú világnak.

Három nap, ennyi időt tölt együtt a hét fős focicsapat (Emelők a nevük) két életben maradt tagja, hogy emlékeiket felelevenítve megismertessék velünk, milyen volt Angyalföld és Újlipótváros határán nagykamasznak lenni a hetvenes évek elején. „Vigaszt és reményt jelentett, hogy létezik valahol a világban a Cream, Jimi Hendrix vagy a Led Zeppelin, és akkor már tökmindegy, hogy Kaczander Irén néni megint két egyest adott kémiából (felelés és röpdolgozat), vagy Ida néni egy osztályfőnöki intőt, amiért ő szabotálja, sőt gúny tárgyává teszi  a KISZ munkáját. Mert a világ nemcsak belőlük állt.”

„Nekünk a ’73 az örök jelenidő” mondja a hetven felé közeledő, sokat tapasztalt Vilmos. Ez az az 1973, amikor a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében iskolába kellett menni március 15-én, amikor ugyanezen a napon szétverték a tüntetést a Petőfi szobornál; már két éve leforgatták a Sípoló macskakövet, és lehetett kapni antibébi tablettát (Az Infecudin nevű magyar fogamzásgátló tablettát 1967 májusában, a Bisecurint 1971-ben vezették be Magyarországon. 1972 végéig a 17-49 éves nőknek a 10%-a szedett fogamzásgátlót.), amit szürke és értelmetlen szokások ellen lázadó csapat lánytagjai be is szereztek maguknak.

Az emlékezés kockái nehezen állnak össze egy folyamatos történetté. Végül mégis egy kép lesz a kirakósból, bár a darabkák között rések maradnak, nem tudni, az írói szándéknak megfelelően-e vagy csak véletlenül.

Természetesen 1973-ban is jön az érettségi, színre lépnek a lányok, és ebben az évben is véget ér a nyár, és ahogy lenni szokott, a csapat darabjaira hull, ki-ki elindul a maga felnőtt útján. Ötven évvel később azzal végződik a regény, hogy Vilmos immár egyetlen túlélőként (amiről nem tud), elutazik gyerekkori álma színhelyére, a Tűzföldre, és emléket állít a többieknek, belevési a nevüket egy fába. Mintegy nyomot hagyva a világban. Reméljük, ennél azért többet nyomott a latban az életük, és nem ezt a melodrámai befejezést érdemelték.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.