 Láng Annamária, Nagy Zsolt |
A Szaturnusz gyűrűje nevű magyar zenekar éppen elindult a világhír felé, amikor a belső konfliktusok miatt feloszlott. Az egykori tagok hosszú idő után találkoznak újra, amikor az autóbalesetet szenvedett Csabát (Novkov Máté) és Annamarit (Láng Annamária) meglátogatja Zsolt (Nagy Zsolt) és párja, a társaságba újonnan bekerülő Betti (Józsa Bettina). Az Örkény Színház stúdiója a játék- és nézőteret egyaránt beterítő köd hatására már a helyfoglaláskor végtelenre tágul. Ez sejtelmes hangulatot teremt, a nézőnek az az érzése, hogy bármilyen, a valóságtól elrugaszkodott dolog megtörténhet. De aztán a díszletként funkcionáló rozsdás fémvázban egyszerre csak egy teljesen hétköznapinak tűnő jelenet elevenedik meg. A régi zenekari társak vendégségében a résztvevőknek szinte minden mondata egy-egy elhallgatásról vagy a közös múlthoz kapcsolódó sérelemről árulkodik. A hétköznapi illedelmeskedések és üres kérdezgetések mellett egyre gyakrabban kapnak helyet a beszélgetésben a sértődött kérdőre vonások és a hibákkal való szembesítések is. A kézzel fogható feszültség ellenére jó adag természetesség vegyül a karakterek beszédmódjába. Köszönhető ez természetesen a színészek játékmódjának és az író/rendező, Kárpáti Péter munkájának. A Kárpáti-féle improvizációs technikából adódóan a színészek nem csupán játszanak, de természetesen léteznek a hosszú hetek alatt általuk felépített szituációban.
Az érkezéskor érzékelt sejtelmességet hozza vissza a tér kezelése. Az egyik oldalajtón kimenő karakterek egy másik ajtón érkeznek vissza, a tér különös kezelése pedig elbizonytalanítja a nézőt a látott jelenetek hétköznapiságával kapcsolatban. A befogadó figyelme már a színlap elolvasásától kezdve vezetve van a fantasztikum, a valóságon túli tartalmak felé. A leírásban megidézett Orpheusz és Eurüdiké mítosza csak az előadás mélyrétegében, illetve a gesztusok szintjén jelenik meg. A mitikus kitekintés azonban megalapozza az álom és valóság közötti határvonal elmosódását, a két állapot közötti lebegést.
 Polgár Csaba, Ficza István |
Ahogyan Zsolt, a szlovák autópályán hazafelé tartó teherautósofőr álom és ébrenlét között vetődik ide-oda, úgy a néző is nagyon eltérő hangulatú jelenetekkel, szituációkkal találkozik. Az új karakterek megjelenésével pedig csak azért nem veszünk el a sokfelé tartó, furcsán kibontakozó történetben, mert Zsolt karaktere megbízhatóan áll mindezek fókuszában. Jéger Zsombor önmagát kereső stoppoló színészkaraktere, Polgár Csaba különös becenevekre („Pözsó”) hallgató testvér figurája és a Ficza István által megjelenített barát tipikus és szórakoztató alakok. A Novkov Máté által megformált újabb autópályás stoppolóról először nem lehet eldönteni, hogy Orbán Viktort parodizálja-e, vagy inkább Bödőcs Tibort, ahogyan Orbán Viktort parodizálja. A velük megjelenő bulijelenetek mindent elbíró poénkodásai azonban mégsem könnyítik ki teljesen a történetet. A korábban csak sejtetett történések után egyre mélyebb betekintést nyerhetünk Zsolt helyzetébe is. Ezzel pedig az elmúlással való szembenézés egyértelművé és nyomasztó teherré válik Zsolt számára. Ez a szembenézés és az elmúlás kéz a kézben járnak, akárcsak Orpheusz és Eurüdiké történetében. Az elindulás és visszanézés itt is megtörténik a közönség közé kisétálva egy song keretében.
Az okafogyottá vált tejfakasztó buli után hazatérő Zsolt már nem ugyanaz, mint akit az előadás elején láthattunk. A személyiségváltozás azonban nem szokványos módon megy végbe, a pokoljárás az álomban és a lealjasodásig merülő részegségnek következtében a valóságban is megjelenik. Zsoltnak szembe kell néznie régi szerelme halálával, annak elengedésével, de el kell fogadnia jelenlegi élethelyzetét, meg kell felelnie az apaság új szerepének is.
 A fotók forrása: Örkény István Színház |
Az előadás formanyelve rendkívül izgalmas. Ezt az izgalmat pedig főként a természetes játékmóddal előadott dialógusok, illetve a valóság és álom határát erősítő színházi effektek adják. Szabó Sipos Ágoston és Baranyai Illés hangkulisszája a stúdió falait szétfeszítő robajokkal, valamint a színészek által a térben, midi kontrollerrel létrehozott alapokkal dolgozik. Veronika Keresztesová főként csupasz fémvázból megalkotott díszlete egyszerűnek tűnik, de a néző már az első jelenettől kezdve azt várja, mikor lepi meg. A meglepetés nem sokáig várat magára. Nem is a megjelenített helyszínek sokszínűsége (teherautó, nappali, színházi díszlet) és egyértelműsége a meglepő, hanem az, ahogyan a színészek létezni képesek ebben és ezen a fémvázon. A be- és kijáratokkal való játék, a bemikrofonozott részeken való hangeffekt képzés, mind-mind még izgalmasabbá teszik a díszletet.
Kárpáti Péter hosszú improvizációs technikájára épülő rendezése találkozott tehát az Örkény Színház színészei és Láng Annamária tehetségével, kiforrott játékával. Az improvizációkból felépített jeleneteket Varga Zsófia dramaturg jó érzékkel pakolta egymás mellé, így vezetve végig a nézőt egy nagyon különös úton. Ez, a folyamatos bizonytalanságokkal teli utazás valamiképpen mégis megnyugtató végbe torkollik. Az előadás egyik erőssége, hogy miközben számos jelentésréteget közvetít, a néző kezét mindvégig fogva vezet végig bennünket a szilánkos történeten. Lényeges szempont ez, ugyanis ennek köszönhetően maradhat időnk és energiánk az előadás után felfejteni a látottakat.