Ahogy van különbség megfigyelt és megfigyelő között, úgy van különbség fotós és modell között. A kiállítás megtekintése során folyton József Attila Levegőt! című verse jár a fejemben. „Aktákba írják, miről álmodoztam, s azt is, ki érti meg” – s valóban, mintha Lengyel András munkásságát is minél közelebbről vizsgálnánk, annál kevésbé értenénk. Érdemes egy nagyobbat hátrébb lépni és felülről vizsgálni, összefüggéseiben nézni sokrétű művészetét, amely a megfigyelés aspektusait vitatva tárja elénk annak tényét, hogy mi magunk is csak különállóként, idegenként vagyunk jelen.

A fotó mint megfigyelésre alkalmas médium mindig is Lengyel kedvelt technikái közé tartozott, legyen szó az égbolt mozgó felhőinek tanulmányozásáráról, vagy akár Andy Warhol kifigurázásáról (Andy Warhol recycled, 1998-99. merített papír, papírmassza). Felhőből Duchamp nyomán múzeumot, kabátot, csempét, sőt később Jákob lajtorjáját is újraalkotja, kifordítja annak minden jelentésével együtt. Nem véletlenül illeszkedik Beke László Elképzelés projektjéhez és Pauer Gyula Kartoték-múzeumához (1971) Lengyel koncepciója, a könyv alakban testet öltő archívum a mail-art hagyományára tekint vissza. Hogyan lehet a folyton változó felhőt, egy természeti jelenséget megőrizni, tárolni és konzerválni az utókornak? Az ellentmondásos szituáció ellenére Lengyel nem egy megoldást talál: gyerekrajzok és a vattából készített installációk egyaránt őrzik a megfoghatatlant, a folyton változót.

Lengyel András: Isztambul ege

A tünékeny vízpáratömegeket Pauer már 1975-től vizsgálta, megfigyeléseit pedig rajzokban rögzítette: „És miért festek felhőket? Mert ott az anyag változó arcát mutatja. Nem is éteri, hanem édeni. Ezek a képek egy gyerekkori álom folytatásai: mint Leonardo, figurát látni bele az amorf foltokba…” Ahogy itt is írja, a megfigyelés aktusa különösen fontos volt számára. Mintha a szamizdat kiadványokkal is foglalatoskodó neoavantgárd művészt a vasfüggöny nem korlátozhatta volna teljes mértékben, hiszen minduntalan kereste az újat, a kortársat. Ilyen volt számára Marcel Duchamp és Joseph Beuys, vagy a maga korát jóval meghaladó Erdély Miklós. A Rózsa-kör alapítótagjaként Lengyel maga is katalizátorszerepet töltött be, látogatta a Fiatal Művészek Klubját, és kapcsolatba került Galántai György körével is, akin keresztül megismerte Erdély Miklóst. Erdély művészetteoretikus munkásságának hatásai Lengyel életművén is tetten érhetőek, konceptuális törekvései kiterjednek a fotó ontológiai jellegére, szemiotikai vizsgálódásai Erdély felől közelítve objektekben materializálódtak. A montázs-elv, a jelentéskioltás technikái pedig egyenesen visszavezethetőek a neoavantgárd guru munkásságára. „Bámészkodom, tehát vagyok.” – mintha csak Erdély Miklóstól hallottuk volna.

Üveges Krisztina, a kiállítás kurátora mintha ezt a szemlélődést és a tudásra irányuló vágyat kívánná összekötni a digitális világgal, amikor azt a címet választja a kiállításnak, hogy: …minden fent van a felhőben… Ha belegondolunk, igaza van, életünk minden fontos pillanata, adataink tömkelege van elmentve a digitális világban a felhőbe. Nos, Lengyel még ha nem is pontosan erre reagálva, mindenesetre mindenképp egy kifordított világra mutat rá: ahol nem a felhő van kiszolgáltatva az embernek, hanem az ember a felhőnek. Mikro- és makrokozmosz itt ér egybe, és még mielőtt azon kapnánk magunkat, hogy a Truman Show záró jelenetébe kerültünk, megbizonyosodunk róla, hogy az alkotó későbbi korszakában a felhők már egy sokkal ismertebb dimenzióban kelnek életre, és a festmények terében úsznak tovább.

Lengyel András: Útjelek (I.). A fotók forrása: Ludwig Múzeum.

A body-art művek, az efemer alkotások, installációk ezzel a bámészkodással szintézisben születhettek meg. A kísérletezés, a folyamatos anyagismereti kutatások erősen jellemezték alkotói módszerét, már egészen fiatal korától kezdve: legyen szó fixírsó-fújásról, fotogrammról szita- és ofszetnyomásról, vagy objektekről – mindezt a Ludwig terében most  lehetőségünk nyílik megtekinteni. Az egyik leghíresebb body art műve, az ÚTJELEK (I.) (1979–80) egy önportré, ahol a művész maga válva katalizátorrá, a Derék utcai performansz nyomát őrzi magán. Lengyelt látjuk premier plánban, szeme körül háromszöggel, amely a kultúrpolitikai helyzetre ráolvasva a megfigyelő szemét orwelli dimenziókig fokozza. Lengyel diverzitását talán érdemes tanulmányainak szempontján keresztül vizsgálnunk: elsőként Veress Sándor volt a mestere a Képzőművészeti Főiskolán, ahol 1977-től kezdve tanult, majd csakhamar átjelentkezett Raszler Károly grafikusosztályába, így együtt tanult a későbbi Rózsa-kör tagjaival, köztük Halász Andrással, Drozdik Orsolyával, Fazekas Györggyel, Károlyi Zsigmonddal, és az újszenzibilitás művészei közé sorolt Kelemen Károllyal. Lengyel a Rózsa-kör aktív tagja volt, és alapítótagjaként a művészeti események szervezésében is részt vett.

A felhő persze nemcsak a tudósok vagy a sárkányt reptető gyermekek figyelmét hívja fel magára, hanem összeköthet embereket a kulturális különbségek vagy a távolság ellenére is, kiváló példa erre Lengyel Isztambul ege (1975) című alkotása, amely a Boszporusz európai és ázsiai égboltját köti össze. Happeningjeit is többnyire fotódokumentációkon tekinthetjük meg, ahogy azt a postal-art akcióját is, amely a Természet – Geometria – Titokzatosság (1982) címet viseli. A geometriai formák közül pedig leginkább a piramis, a háromszög érdekelte, annak misztikus és spirituális dimenzióival együtt, amely kollázsain és fotóin késői munkásságában is minduntalan felbukkan. A Ludwig Múzeum kiállítása remekül bizonyítja, hogy Lengyelt nem lehetett egyetlen technikára korlátozni: a második generációs posztavantgárd művészekhez híven a folyamatos kísérletezés jellemzi a mai napig, legyen napos vagy felhős az ég.

A kiállítás május 28-ig látogatható.