Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? (En attendant Bojangles) című 2016-ban megjelent, Franciaországban többszörös díjnyertes kisregénye – két éve filmet is forgattak belőle – egyáltalán nem mondható könnyed kis nyári lektűrnek: hidegvérű precizitással, gyors egymásutánban küldi be a gyomrosokat a végén. Magával ragadó, különleges atmoszférája pedig parádés lehetőséget kínál a színrevitelre, amivel az előadást megálmodó László Gáspár és Szécsi Bence rendező maximálisan élt is.
 Jelenet az előadásból. |
László Gáspár, mintha csak Saint-Exupéry kis hercege lenne, sárga kabátjában bájosan elnagyolt, gyermeki gesztusokkal mesél. Szülei találkozásáról, a náluk estéről estére mulatozó népes vendégseregről, amely nemcsak ruházatában színes – díszlet- és látvány: László Dávid –, de arra is kiváló lehetőséget kínál, hogy a hallgatók minél több figurát, tánctudást és akrobatikát (a pazar koreográfia Juhász Kristóf érdeme) mutassanak. Domináns erejű zene (László Boldizsár) és harsány társaság lakja be már az első jelenetben a műpálmákkal, bárpulttal és egy rekamiéval érzékeltetett, bohéman kaotikus lakásbelsőt. És minden este szól az előadás és a regény címét adó Nina Simone-dal a titokzatos táncosról, Mr. Bojangles-ről. Csoda-e, hogy ekkora impulzusdömping izgalmasabb egy kisfiú számára a házi feladatnál?
Az ártatlan lódításnál jóval messzebb menő, abszurd hazugságokban utazó apát, Georges-ot és mindig más keresztnéven szólított feleségét közös szenvedélyük, a fantáziálgatás hozza össze, de míg a férfi tudatosan dől bele a tünékeny boldogság tőrébe, abszolút tudván, hogy „az édes őrület nem tarthat sokáig”, a nő idegrendszere gyárilag túl labilis. A keserű kijózanodást sietteti, hogy nem dolgoznak, az adóhivatal hatalmas tartozást készül behajtani rajtuk, és fantazmagóriájukért súlyos az ár: el kell adniuk a közös álomvilág színteréül szolgáló lakást. Ez a fordulat gyorsítja fel az anya mentális lejtmenetét. A következő állomás már az elmegyógyintézet, ahol kimondatik a tripla diagnózis: hisztéria, bipolaritás, skizofrénia, és hiába szöktetik meg onnan, a végső stáció, az öngyilkosság hamar bekövetkezik. De még nincs vége a drámának: férje követi a halálba. A gyermek, a felnőttek felelőtlenségéből származó tragédia tehetetlen elszenvedője tehát magára marad. Kissé visszás, hogy nemcsak ő, aki életükben is végletekig istenítette szüleit, menti fel őket az alól, ami alól nincs felmentés, de még a családi (felnőtt) jóbarát is.
 Katona Péter Dániel |
Gloviczki Bernát izgalmas férfi képét vázolja fel a kényszeres hazudozó, őrületig szerelmes Georges-ként: nem akar semmit megúszni, keményen végigutazza az érzelmi és fizikai hullámvasutat, időben ide-oda ugrálva. Szurkolnék érte, hogy a normalitást (és az életet) válassza a megözvegyülés után, ám az őrülettel együtt járó boldogság számára végleg elveszett.
Mosolygó Sára a feleség szerepében a szemünk előtt válik elbűvölően impulzív, ragyogó nőből egyre súlyosabb elmebeteggé. Leghátborzongatóbbak az őrülete közben beköszönő tiszta pillanatok, amikor nagyon is józanul mérlegel, de a kórral szemben tehetetlen, szenvedést hoz mindenkire, aki szereti őt.
László Gáspár az összezavarodott kiskamasz szerepében rajongással csüng szülein, és bár látszólag lubickol az egybefolyó nappalok és éjszakák tivornyáiban lenyűgözve a színes kavalkádtól, olykor azért érzékelteti: fárasztóan sok inger ez egy magafajta gyermeknek.
A család negyedik, színpompás tollazatú tagja, a Mihaszna Kisasszony névre hallgató madár megformálása Katona Péter Dánielnek jut, aki parádésan viszi végig az előadás három óráján át az elsőre talán hálátlannak tűnő, szöveg nélküli szerepet. Annyi madárszerű gesztust mutat meg, annyi érzelmet képes megszólaltatni „madárnyelven”, hogy az kifejezőbb akárhány oldalnyi szövegnél.
 Mosolygó Sára. Fotók: Kuttner Ádám |
A Tárnoki Márk és Jákfalvi Magdolna vezette színészosztály többi hallgatója több kisebb szerepet is magára ölthet. Jakab Balázs az adóhivatali küldöttség vezetőjeként, elmeápoltként és spanyol gitárosként is intenzív színpadi jelenléttel bír. Jeney Luca Viktória is több karakterben tűnik fel, a legemlékezetesebb a neurotikus tanárnőé, aki túlméretezett zakójában semmisül meg az őt kiröhögő osztály előtt. Kádár Kinga komplett minibohózatokat rittyent az orrunk elé, legyen szó spanyol dámáról, karateharcosról, stréber pedagógusgyerekről, vagy túlteljesíteni akaró adófelügyelőről. Kanyó Kata úgyszintén: egyszavas megszólalásaival is gyakran viszi el a show-t a vendégsereg okoskodó tagjaként, rendőrként, adóellenőrként vagy a spanyol énekesnőként. Arcjátékáért tíz pont jár. Koós Boglárka valamivel visszafogottabban, ám ugyancsak kifejezően játszik egzotikomán családanyát, őrültet, orvost, vagy spanyol kislányt. Pásztor Dániel a családapaságba belefásult, aztán megtért hippivé lett férfi bőrébe bújik, majd őr a pszichiátrián, de a legemlékezetesebb az, amikor a temetést celebráló, fura frizurájú papot alakítja. Ugyancsak beégnek a memóriába a Juhász Kristóf által életre keltett komikus karakterek: a papucsférj vagy a spanyol matróna. Kuttner Bálint Benjámin a politikai kapcsolatokkal bíró barát, Piszok szerepében a korrupt romlottság és a jószívűség megtestesítője egyben. Ő mondja el a kisfiúnak azt is, hogy apja „elment az anyja után” – ugyan nem hangzik el, de talán remélhető, hogy gondját viseli a jövőben is.
Kőkemény, tragikus cselekményű a francia kortárs alapanyag (a szöveg Tótfalusi Ágnes fordítása), de a narrátori gyermeknyelvezet annyi humorral operál, hogy percenként csúszunk át megrendülésből mosolygásba: mint egy kalandregényt, úgy beszéli el a valójában rettentően nyomasztó történéseket, „elkeni” a bizonytalanságot és szorongást, amit egy hullámzó kedélyállapotú, mentálisan beteg anya mellett átélhet egy gyermek. Így nem is csoda, hogy a fiú is bagatellizáló mesevilágba menekül a korai árvaság elviselhetetlen realitása elől, és afelett örvendezve, hogy szülei történetéből sikeres regény lett, tulajdonképpen fel is menti apját és anyját, amiért magára hagyták.
Hogy az öt éve még Zsámbéki-osztályként indult, egy valaha volt legendás, azóta merőben más szellemiségűre beszántott intézménybe járó közösség a diploma előtt néhány hónappal mennyire osztozik az elárvultság érzésében, esetleg cserben hagyottnak érzik-e magukat, hogy mekkora a félelem bennük a rájuk váró szélmalomharc miatt, azt csak ők tudják legbelül. A formabontó zárójelenet, majd a tapsrend alatt az éjszakai Vas utcáról sorra belépő fiatal művészek láttán minden estre ez is eszembe jutott. Ahogyan a határtalan erő is érezhető volt, amit együtt sugároztak magukból.