Nagyregényt színpadra adaptálni mindig kockázatos. Régi közhely ez, persze minden eset más és más. Bartis Attila hatszáz oldalas, 2015-ben megjelent regénye, A vége apró jelenetekből áll össze szélesen hömpölygő, végtelennek látszó családtörténetté, nemzedéki, történelmi krónikává, így hát a színre vitelt még az eredeti mű struktúrája is megnehezíti.
Ami legelőbb szembetűnik az előadásban, az a történetmesélés gazdag áradása, a sokfelé indázó epizódok szeszélyesen laza kapcsolódásai, a figurák arcélének olykori elmosódottsága. S az erőteljes látvány, a sokszor filmszerű képek, a tér és a fények kompozíciói természetesen valamiféle artisztikus hátteret is adnak a játéknak, s valamilyen szinten meghatározzák a szereplők mozgásterét.
Az első jelenetsorban mindjárt egy asztronauta színre lépését követhetjük nyomon, Gagarin űrutazásáról szól a mese (ki az, aki még emlékszik a hajdani, legendásnak tartott eseményre?), majd elibénk toppan a játék emblematikus főszereplője, Szabad András, aki háromféle alakváltozatban is megjelenik a színen: László Zsolt játssza az idősödő apát, Porogi Ádám a fiatal, érett férfit s Katona Péter Dániel az egészen ifjú, pályáját kezdő, botladozó fiatalembert. Miközben a szűkös, kinyíló-bezáruló tér oldalfalai neonfényekkel villognak, hol hideg fehérbe, hol vörösbe borulva, hol színesen ölelik körbe a szereplők játékát. (Díszlet: Schnábel Zita, LED-design: Wurk Ikona.) Áll Szabad András (milyen beszédes is ez a név), az apa a neonok fénykörében, mondja, narrálja az eseményeket, s megteremtődik körülötte a meditáció tere; egyszerre látjuk a cselekvéseket s az azokról való gondolkodást: a rezignációt, a szemlélődést, a beúszó emlékképeket, az érzeteket, a villanásokat; az emlékezet szeszélyes rendjét. Akár a regényben: a játék megőrzi az epikus matéria mozaikszerű karakterét, miközben az alkotók igyekeznek fénybe állítani, kinagyítani s megvizsgálni a történések motivációit.
 László Zsolt |
Bartis Attila terjedelmes regénye sok évtizednyi korszakot fog át, s amíg feltárul egy némiképp szilánkos családtörténet, közben megismerhetjük a közelmúlt magyar históriájának, a korai Kádár-kornak is egynémely csomópontját, pontosabban abból egy-egy pillantásnyi időt. A színpadi játék alapja ekként az epikus történetmesélés, a főszereplő narrációja, ami komótosan, ugyanakkor töredezetten követi nyomon s képezi le a színpadi cselekvéseket. A látványos képek, a kimondott dialógusok s a szereplők cselekvései paralel módon mesélik el, mi történik a külvilágban, s mi megy végbe hőseink pszichéjében és privát történetében.
Drámai konfliktus csak ritkán szikrázik föl a Mikó Csaba által adaptált játékban, leginkább akkor, amikor a színészek alakformálása, úgymond, „továbbírja” a színpadra komponált jelenetsort.
Az első játékrész meglehetősen hosszúra nyúlik, szinte végtelen variációban áll előttünk a fotográfus apa, a feleség, a szeretők, az élettársak, a különféle epizódfigurák egy-egy apró jelenetfüzére. Az adaptáció és Nagy Péter István rendezésének legfőbb problematikáját, úgy vélem, maga a dramatizálás adja (dramaturg: Sándor Júlia), s bár elmerülhetünk és gyönyörködhetünk az epizódok részletgazdagságában, olykor úgy tűnik, hogy a jelenetsorok tetszés szerint bármeddig folytathatók vagy bárhol megszakíthatók. A második, rövidebb játékrész sűrűbb drámaiságú színpadi matériából építkezik, a jellemek is karcosabbak, „életesebbek”, a dialógusok pergőbbek, és hőseink egymásnak feszülései vagy hangos meditációi is több színpadi gyúanyagot hordoznak.
 Kováts Adél, Porogi Ádám. |
S miközben az előadás dramaturgiai dilemmáin töprengek, van idő szemügyre venni, mennyi színészi erő, robusztus alak- és jellemformáló tehetség röpteti olykor mégis egészen magasra ezt a hosszúra nyúlt játékot. László Zsolt Szabad Andrásának minden megszólalása megrendítő dráma hordozója. Alakjában egyszerre sűrűsödik össze a nemzedékek tapasztalata és a családi-szerelmi kalandokban s a privát sorsban is megperzselődött férfi rezignációja. A férfié, aki szembenéz a végzetes betegséggel s a halállal. Porogi Ádám fiatal férfijának reflexióiban ott az ifjúság derűje, ama könnyed elegancia, ahogy látszólag felelőtlenül pörgeti az újabb és újabb kalandokat. Apropó kalandok: elég sok erotikával átfűtött jelenetet látunk az előadásban, amely hűen közvetíti a regény gondolatvilágát, s Bartis szereplőinek érzéki szenvedélyességét, karizmatikus erejét. Kováts Adél többféle sugallatos nőalakot is megformál: Keresztes Dalmája érett, csöppnyit kiégett vonzó asszony, anyaként örökösen aggódó nő, grófnőként nemes tartású és tiszteletet parancsoló decens hölgy. A Lukács uszodában játszódó jelenete az egyik legerőteljesebb a játékban: az ifjú süvölvény Szabad András hamar a bűvkörébe kerül, ám a rutinos nő pontosan tudja, hogyan adagolja érzelmeit, hogyan csavarja ujjai köré a partnert.
 Fotók: Dömölky Dánel. Forrás: Radnóti Színház |
A feleséget, aki az érzelmek és cselekedetek alfája és ómegája a sokszólamú szerelmi körtáncban, Lovas Rozi játssza, pasztelles, mégis markáns árnyalatokkal, a személyiség benső drámáját is kellőképpen érzékeltetve. Egymástól elszakadó, egymáshoz közelítő vonzalmuk az ifjú férjjel a féltékenységi jelenetekben izzik föl igazán: sistergő drámát látunk ekkor, amiből hőseink, úgy tűnik, leginkább csak vesztesen léphetnek tovább. S aztán rendre előtünedeznek az alkalmi kedvesek is a családi bolygórendszer holdudvarából: Berényi Nóra Blanka tüneményes Imolkája, Bata Éva csábító, rámenős Selyem Adélja. A férfi cimboráknak, Szabad kollégáinak, élete tanúinak (Rusznák András, Pál András) csak röpke epizódok jutnak, Bálint András fényképészmestere, szarkasztikusan bemutatott főorvosa markáns jelenség a figurák galériájában.
Schnábel Zita mozgékony, funkcionális, olykor kazettákra osztott vagy kinyíló jétáktere folytonosan „játszik” az előtér és a háttér az akciók vagy a szemlélődés helyszíneként. Pattantyus Dóra korhű-kortalan jelmezei a hatvanas évek fílingjét idézik, Dargay Marcell és Csizmás András zenéi főképp a meditációhoz teremtenek hátteret.
A monstre családtörténetet nemcsak a jeleneteket időnként átitató erotika fűszerezi, hanem az előcsillogó jótékony humor és irónia: a fotográfus apa amerikai kiállítását interpretáló kritikus (Pál András) figurája remek, üdítő stílparódia.
A nagy műgonddal megtervezett és kivitelezett előadásban sikeresen beavatódunk Bartis Attila különleges regényvilágába, írói univerzumába, ám feszesebb dramaturgiával, úgy vélem, valamivel könnyedebben érne célba a produkció.
Vége fél tizenegykor.