Mozdulatlan, tágas mező. A természet háborítatlan, kakukk szól, a madarak csiripelnek. Mintha kibicsaklott testű halottat látnánk, úgy fekszik a fűben a kislány, akit távolról szólongat a testvére. Csavaros, egzisztencialista neo-noirok szoktak így kezdődni, de A csendes lány nem az új True Detective, hanem egy nagyon szép, nagyon egyszerű, nagyon ír film a törődés erejéről. Ez van belefoglalva a nyitóképbe is: egy érzelmi tetszhalottságig visszahúzódó lány kel életre, miután szerető közegbe csöppen.
Valahol az ír mélyvidéken járunk, a ’81-es éhségsztrájk idején, aminek Steve McQueen Éhség című remeke állított emléket. A kilencéves Cáitot szülei soha nem látott rokonokhoz küldik a nyárra. Az erőszakos, lovizós, szeretőjét a lánya szeme láttára fuvarozó apában szándék, a sokadjára terhes anyában pedig erő nincs, hogy a gyerekekkel törődjön. Pláne nem a furcsa, magába gubózott lánnyal, aki éjjelente még mindig bepisil, és ha csak nem kényszerítik rá, megszólalni se nagyon hajlandó.
 Catherine Clinch |
Mint a szintén ír Paul Mescallal forgatott és szintén Oscar-közelbe jutott Aftersun, úgy A csendes lány is rendhagyó „életem legszebb nyara” film. Nincsenek benne nagy kalandok, történet is alig. Nem bukkannak fel barátok a láthatáron, első csók se csattan, és a kertvárosi, vagány biciklizések is megmaradnak a Spielberg-epigonok kifogyhatatlan hadának. A csendes lány ráadásul nem is annyira a felnövésről, mint a megnyílásról szól, a gyerekkor hátrahagyása helyett az abba való megérkezésről – mert annak, akit a születése óta elhanyagoltak, már ez is kihívás.
A tévében, doksikban veteránnak számító, de játékfilmből még csak az elsőt rendező Colm Bairéad apró, néma gesztusokból bontja ki a filmjét. Alulról lesünk be a felnőttek világába, a kamera csak ritkán hagyja el Cáit oldalát: A csendes lány költői realizmusa ellenére is hangsúlyos szubjektivitása ebből fakad. Szűkös, borongós, fullasztó terekből szabadul ki a kényszerű rokonlátogatással a lány, pótszüleinél pedig még a terek is tágulnak, érezzük, hogy itt végre van esélye létezni, lélegezni, érezni, gondolkodni.
A film sikeresen lassul hozzá a nyolcvanas évek vidéki életéhez. Lassan csorog az idő, és a perspektíva is szűk (tévés/régi filmes a képarány, ahogy a lány se ért még mindent a világból), a környezete mégis egyre színesedik. A csendes lány a közösen végzett, napi rítussá váló tevékenységekben találja meg a szeretetnyelvét. Hagymavágás, istállótakarítás, tehénfejés, fürdés, hajfésülés: Bairéad szavak nélkül, akár egy mellékesen az asztalon hagyott aprósütemény közelijével is képes kifejezni, hogyan épül fel a kitartó gondoskodásból egy szülő-gyermek viszony.
A rendező alig két éve volt apuka, felesége, a filmet producerként jegyző Cleona Ní Chrualaoí pedig a második babájukkal volt terhes, amikor a kezébe került Claire Keegan hosszú novellája/rövid kisregénye (Foster), és a belőle forgott filmen is érződik a friss szülő meghitt rácsodálkozása, mennyi felelősséget jelent, mennyi törődést igényel egy gyerek, és a rémülete, hogyan sérül, ha mindezt nem kapja meg. Ennek az aggodalommal vegyes gondviselésnek a komplex metaforájává a víz válik a filmben: az éjszakaiba bevizelés mint a gyermekkori traumák és a fürdetés mint az ápolás, a megtisztulás jelképe, a mély vallomásoknak teret adó éjszakai tengerpart, vagy a kút, ami pótanya és lánya kötődésének és egy kimondatlan tragédiának is a helyszíne.
Mint pici hősnője, úgy a film se mond többet annál, amennyit muszáj. Szimpatikus tanulsága szerint sokat vesztenek azok, akik nem tanulnak meg hallgatni, és nem élnek legalább néha a semmit mondás lehetőségével. A csendes lánynak rétegzett a viszonya a csendhez: a szégyen és a szorongás elhallgatását, a gyász visszafojtott melankóliáját, valamint a természetessé váló szeretet felszabadultságát is megtalálja benne, amiben már nem kell mondani semmit, mert az egymásra hangolt emberek úgyis értik, ismerik egymás gondolatait.
 Jelenet a filmből. Forrás: mafab.hu |
Ahogy a csend, úgy a beszéd, a nyelv is kulcsfontosságú a filmben, és nem csak azért, mert ez az első ír nyelvű játékfilm, amit valaha Oscarra jelöltek. (Korábban egy kisfilm kapott még jelölést, Louis Marcus 1973-as mini-dokuja, az ír Montessori iskolákról szóló Páistí ag Obair, angolul Children at Work.) A csendes lányban, amely az ír nyelvű filmkészítést támogató állami program keretében készült, a nyelv a kommunikációhiányt is jelöli, hiszen a lánnyal az apja angolul beszél (pótcsaládja írül), és ez már alapból akadályt gördít az egymásra hangolódásuk útjába. Az ír nyelv dallamossága, és persze a megfelelő ponton megszólaló ír folkdal is több színt hozzátesz a film érzelmi palettájához, amelynek egyértelmű csúcspontja a szintén mesterien szűkszavú finálé – katarzisa legalább akkora, mint a Volt egyszer egy nyáré.
Néha megbicsaklik ugyan az adaptáció, mert Bairéad megpróbálta minimálisan cselekményesíteni a filmet, és a családi titok fordulattá emelt leleplezése nem igazán működik, hiszen a mélyen hívő, sokgyermekes ír vidéken amúgy is sejteni lehet, miért nincs saját gyermeke egy házaspárnak. De ez nem vesz el sokat a moziélményből, mert A csendes lányban amúgy sem a sztori a lényeg, hanem minden, ami mögötte rejlik, és az a kissé konzervatív, de a képek erejében bízó jó ízlés, aminek köszönhetően a film, bár a peremén táncol, végül sosem csúszik át giccsbe.
Bár néha megtévesztően egyszerű, érzelmileg roppant gazdag film A csendes lány, amelynek hangulata, melankóliája, empátiája a maga szolid módján még sokáig velünk marad.