Aki akár csak fél szemmel követi a filmvilág eseményeit, valószínűleg hallott már Charlotte Wells első filmjéről. A Volt egyszer egy nyár az esélytelenek nyugalmával tarolta le a filmfesztiválokat, vitt haza díjat Cannes-ból, és gyűjtött be egy Oscar-jelölést férfi főszereplőjének, a Normális emberek sztárjaként ismerős Paul Mescalnak, akinek minden sansza megvan, hogy idén meg is kapja a díjat. És miközben a kritikák lelkesen licitáltak egymásra, kit ríkatott meg jobban a skót rendező bemutatkozása, a nézői reakciók is elsöprően pozitívak voltak.
 Jelenetek a filmből |
A magyar mozikba jó nagy spéttel megérkező filmet látva ez egyszerre tűnik teljesen jogosnak és szenzációs anomáliának. A Volt egyszer egy nyár ugyanis hiába pendít olyan húrokat, amikkel sokan rezonálhatnak (nyaralás, nosztalgia, felnövés, és egy szívmelengető apa-lánya kapcsolat), olyan enigmatikusan mesél, hogy az a cinefileket is próbára teheti. Az emlékeinkben kutató filmek, pláne azok, amikben gyerek rögzíti kamerával a család életét (ld. A Fabelman család), a nagy leleplezés felé haladnak, amiből érthetővé válik a szülők válsága, visszakövethetővé a család széthullása. Wells viszont szemberobog ezzel a tradícióval: nála semmi sincs kimondva, mindent csak sejteni lehet, így még azon is hosszan vitatkozhatunk, hogy pontosan mi is történt a filmben. Mi baja a lányával sokszor bolondozó, máskor pedig a sörébe síró apának? Mi rágja belülről és tulajdonképpen mi lett a sorsa? Tényleg ez az utolsó közös nyaruk, vagy ezt csak beleképzeljük a képekbe?
Bár egy – tényleg – katartikus finálé felé építkezik, és ezt a hosszú visszafojtás után felszabaduló, magával ragadó érzelemáradást könnyű visszavetíteni a komplett moziélményre, a Volt egyszer egy nyár tipikusan az a film, ami utólag válik egyre jobbá, ahogy egyre többet gondolkodunk rajta. A nyaralás banális életképei, és a nem-történések között elejtett, ártatlannak tűnő megjegyzések retrospektíve nyerik el az értelmüket, akkor üt szíven mindaz, ami felett épp a visszafogott ábrázolásmód miatt esetleg átsiklottunk, vagy nem tulajdonítottunk neki elég nagy jelentőséget.
 A képek forrása: MAFAB |
A Volt egyszer egy nyár bravúrja, amitől azok számára is meghatározó élménnyé válhat, akik az első órában csak elveszetten bolyongtak a töredezett narratívájában, hogy éppen arról szól, amiről a filmben az értelmet, a kapaszkodókat kereső néző befogadói mechanizmusa: az emlékezésről, és a vele járó, utólagos értelemadásról. A film egy párnapos törökországi nyaralás története, amit a már felnőtt Sophie elevenít fel kis digitális kamerája felvételeit nézegetve, miközben a szomszéd szobában már néha az ő gyermeke sír fel. Sophie pontosan abban a korban van (az utazás idején 11 éves), amikor már észreveszi apján a jeleket, hogy valami nem stimmel, de még nem képes pontosan megérteni azokat – a film felépítése ebből a szempontból tökéletesen érthető, koherens.
Wells szófukarsága nem valamiféle erőltetett, művészfilmes elvontságból fakadó köldökbámulás, hanem épp a lényeg, amiről beszélni akar. Arról, hogyan próbálja meg az ember utólag, a gyerekkorából megérteni a szüleit, akikkel nincs lehetősége felnőttként elbeszélgetni, és arról, hogy ez mennyire hiábavaló próbálkozás. Az erősen önéletrajzi ihletésű film megbabonázó gyengédséggel beszél a depresszióról, amit az apa minden igyekezetével próbál elrejteni a lánya, de talán önmaga elől is. Nem tud, talán nem is akar szembenézni a szétesettségével, miközben kétségbeesetten kapaszkodik a jóapa-szerepébe – és ha ennek a hangulati ingadozásai miatt nem tud megfelelni, és nem énekli például a közös R.E.M.-számukat a lányával a filmtörténet egyik legszomorúbb karaoke-jelenetében, akkor összetörik, és még beljebb sodródik a depressziójába.
Hogy pontosan mi történt Callummal, miért van úgy elveszve a saját életében (minden téren: munka, pénz, párkapcsolatok), arra nincsenek válaszok a filmben – mert az életben sincsenek. A Volt egyszer egy nyár a maga széteső, enigmatikus történetével beszél adekvátan arról az enigmáról, amit egy depressziós szülő belső érzelmi világa jelent – pláne egy 11 éves lány számára.
A film univerzalitását az adja, hogy rendkívül érzékenyen fogalmazza meg, mennyire igyekszik, és mégis mennyiszer hagyja cserben a gyerekét az ember szülőként. Wells a melankóliával kevert nosztalgia hangján mesél, amire a filmhez írt miniesszéjében a török hasret szót használja, a vágyakozás, a szeretet és a veszteség finom keverékét. Egy-egy apró gesztusra, kézmozdulatra, félmosolyra, vagy a tekintetben felvillanó, majd gyorsan el is tűnő kétségbeesésre irányítja a kameráját, ahogy az emlékeinkben is ezek a részletek élnek élesen. Képei egyszerre magától értetődően természetesek és visszafogottan költőiek, és ugyanez mondható el a színészi játékról is: Paul Mescal az odaadó, csendben gyötrődő apaként, az itt felfedezett Frankie Corio pedig az öntudatlanságát és a vele járó gyermeki ártatlanságát is épp elvesztő kiskamaszkaént nyújt lenyűgözően hiteles alakítást. A film gerincét adó apa-lánya kapcsolat meghatóan bensőséges, minden pillanata megélt és igazi.
A lezárás pedig garantáltan sokáig velünk marad, és nem csak azért, mert Wells úgy használja a Queen egyik nagy slágerét (Under Pressure), mintha Freddie Mercury-ék ehhez a filmhez, erről a sorsról írták volna. Az a ciki apatánc, az a felszabadult Mescal-mosoly, az apját boldogan ölelő, majd kétségbeesetten elvesztő lány képe – színtiszta filmköltészet. Itt érik be a lassú építkezés, áll össze a mozaik, még ha a portré, amit kirajzol, továbbra is pixelesen homályos marad. Egy magabiztos rendezői bemutatkozás igazán nagy, bámulatosan giccsmentes pillanata.