Györgyi Anna

Az áprilisi, Tarján Tamás által szerkesztett és vezetett első műsoros est folytatásaképp most novemberben két szerkesztő, a szépirodalmi szemelvényekért felelős Fráter Zoltán, valamint a zenéket és zenekritika–részleteket válogató, s egyszersmind a műsorvezető tisztét is remekül ellátó Mácsai János állított össze tanulságos és roppant változatos programot az Óbudai Társaskör meghitt törzsközönsége számára. A szerkesztés dualista jellege ugyan bizonyos pontokon keltett némi megütközést a szőrszálhasogatás mesterségében jártas nézőben, hiszen két Chopint fölemlegető versrészlet között vitán felül meglepő döntés az ispekciós zongoristával Beethoven álomszép Patetikus szonátáját megidéztetni, pláne ha az 1798–ban keltezett remekmű csak azzal a kissé erőltetett indokkal nyer megokolást, hogy a Nyugatban többször is foglalkoztak Weiner Leó személyével, aki viszont szerkesztette, jegyzetelte a titáni mester kottakiadásait. Ám a szorosan vett témától való elrugódzkodás már az első összeállítást is inkább rokonszenvessé, semmint problematikussá tette, s ez most sem volt másképp.

Így azon is egyhamar túltettük magunkat, hogy a Györgyi Anna és Németh Kristóf által elővezetett próza– és versrészletek komoly hányada, meglehet, több mint a fele éppenséggel nem a Nyugat hasábjairól származott. A zenét, a muzsikálást érintőlegesen, motívumként, vagy akár tematikusan tárgyaló szemelvények tekintélyes része bizony máshol látott nyomdafestéket, ha az írásokat jegyző literátorok pályafutása amúgy mégannyira szorosan kapcsolódott is a Nyugathoz. Ám akárhogy is, egy intenzív, az évfolyamokat alaposan átfésülő és kimazsolázó, s egyes szövegeket már–már ronggyá idéző emlékév végén járunk, s ami még ennél is fontosabb: így legalább a közönség megismerkedhetett olyan felfedezésre érdemes alkotásokkal, mint amilyennek a Györgyi Anna megejtően bájos előadásában felhangzó Szomory–írás, A zongorahangoló bizonyult.

Az Auer Vonósnégyes

A Nyugatból felidézett zenekritika–részletek sorában pedig nemcsak a progresszív és váteszi vélemények hangzottak fel, hanem üdítő és felettébb mulatságos módon a baklövések is, mint például Molnár Antal 1915–ből való Debussy–bírálata, amely e felütéssel indul: “Debussy hibáit két csoportba kell választanom, ha igazságos akarok lenni hozzá. Az első csoportban lesznek az én szememben antipatikus vonások, a másodikban a vitázhatatlan bajok.” S amely a személyes kifogások elősorolása után így folytatódik: „De térjünk át az abszolút hibákra, mik nem lehetnek nézeteltérés tárgyai. Debussy modoros. Stílusa gazdag, de egyforma, mindig egészen egyforma. Lelkének csupán csak egy kliséje van, mindenütt annak lenyomatát adja. Egyéniségét ezer mesteri vonással, sok intenzitással közli, de a mód, ahogy végzi, mindig, minden művében teljesen egyforma.” (Érdekes lett volna az utóbb a „debussystákkal” polémiába keveredő Molnár „félig elhamvadt divatlángot” emlegető, rövid kirohanását is felolvasni.)

Mácsai János remekül értelmező, s itt-ott a poentírozás kedvéért kikerekített előadásában felhangzó kritikarészletek az est talán legérdekesebb vonulatát jelentették, míg a legtökéletesebb produkciót alighanem a Bartók- és Lajtha-tételben egyaránt nagyszerűen teljesítő Auer Vonósnégyes nyújtotta. Ugyancsak kellemes perceket szerzett a szemmel láthatóan elégedett közönségnek az Allegro barbaróval tisztesen megküzdő Lőwenberg Dániel, valamint a Richard Strauss-dalt és az A csitári hegyek alatt című Kodály-klasszikust úgyszintén élményszerűen éneklő Papp Nikoletta.

Kapcsolódó cikkünk: Nyugat 100