A legtöbb Brecht darab már első olvasásakor jelzi, hogy a szerző milyen iszonyú erővel javasolja megragadni a nézők grabancát a majdani előadáson. Ez a nyílt sisakos agitáció, ez a plakát-egyszerűséggel tálalt etikalecke, ez a tukmáló és fenyegető írói rábeszélés – mint idejétmúlt rendezői fogás – majdhogynem kikopott színházainkból. Talán mert attól lehet tartani, hogy egy támadni készülő előadás kizavarja a nézőket a zsöllyékből, hiszen épp elég kéretlen kínálkozást kell napközben visszaverniük, s minden agresszióra, legyen az akár egy hevesebb gesztus csupán, becsukódással reagálnak. Nem mintha nem lennének pazar kivételek, de megszaporodtak a csehovi átéléssel megvalósított A szecsuáni jóember előadások, a nosztalgikus történetmesélések és a végletekig absztrahált tandrámák.
És van élethelyzet, amikor az ép ésszel végiggondolt cselekvési lehetőségek s az elképzelhető teendők mind kivihetetlennek és eleve kudarcra ítéltnek látszanak. Amikor őrültség és felelőtlenség „énekszóval” erre vagy arra biztatni bárkit is, mert már tudjuk, hogy erőink fogytán egyetlen dolog biztos csak, és az az alulmaradás. A pillanatban, amikor rájössz, hogy „minden virtusunkat megvásárolták”, bárhogy döntesz – rossz vége lesz.
Egy jó színművet bármikor be lehet mutatni, de jöhet idő, hogy a vele való találkozás egyszer hűsítő olaj, másszor só a sebekre. Ha Brecht Kurázsiját napjainkban tűzi műsorára egy színház, amikor a megrettent Európa újratanulja a háborút, sem a színház, sem a rendező nem tehet úgy, mintha valami távoli bolygó képzelt lényeinek történetét mesélné. Számolnia szükséges azokkal a képi és egyéb asszociációkkal, amik a nézőt ébredéstől elalvásig gyötrik. Vannak előadások, amiket meghatározó díszletüknél fogva emlegetünk „függönyös” Hamletnek, „hintás” Szentivánéjinek, „víztócsás” Szecsuáninak, amikor például Ljubimov, Csányi János vagy Giorgio Strehler egy-egy rendezésére emlékezünk. Aki elmegy Budaörsre, hogy megnézze ezt a Zsótér Sándor által rendezett, Spolarics Andrea által címszerepelt játékot, minden bizonnyal Ambrus Mária díszletére emlékezve fogja „nagy asztalos” Kurázsiként emlegetni ezt a produkciót. Mert igaz ugyan, hogy az előadás dinamikus látványeleme egy zölden ragyogó, elektromos tricikli, Kurázsi mozgóárusi kocsija, ami az óramutató járásával ellenkező irányban, végtelen ideig köröz a térben, a hangsúlyos vezértárgy mégsem ez. Az egy fenyegetően terpeszkedő, nézőt bénító díszletelem, ami annak az ötméteres, szürkésfehér, nyújtottan ovális tárgyalóasztalnak a mása, ami 2021 januárjában ismertté lett az egész világon. (A színlap közlése szerint a díszlet fakószürke háttérfüggönyére festett, s az elhírhedt tárgyalótermet idéző vonalak Turai Balázs Oligarchia: Békemisszió című videója alapján készültek.)
 Spolarics Andrea |
Kurázsi, a markotányosnő (Spolarics Andrea) családja, Eilif, az idősebb fia (Sas Zoltán e.h.), Boci a kisebbik gyereke (Juhász Vince e.h.) s a néma lánya, Kattrin (Nagy Katica), de még kissé a családhoz tartozó Yvette (Páder Petra) is kiáltozó kék-sárga öltözékben lépnek elénk. Jelmeztervező: Benedek Mari. Szó nem érheti a ház elejét, nincs itt semmi aktuálpolitikai szájbarágás, egyszerű és szellemes megoldás ez, hisz az eredeti darabban épp a magukat kék-sárga színekkel jelző északiak vannak nyakig a harmincéves háborúban, elvileg 1624-et írunk. A toborzótisztet és tábori lelkészt is játszó Böröndi Bence, és az őrmesterként feltűnő, s a szakácsot is alakító Fröhlich Kristóf jobbára terepszínekben, mohos rongyokban, katonai zöldekben számtalan más figurát is megjelenítenek, így lesz kamaradráma a sokszereplős eredeti műből.
A nyitójelenetben – a bajnak asztalánál – tollaslabdát adogat egymásnak a toborzó meg az őrmester. A hosszú bútordarab két végénél ülve, ütemre társalognak. A sport kellékei láncolatban jelennek meg az előadásban. Tenisz, ping-pong, curling jelzi, hol eszközzel, hol csak mozdulatban az adódó tevékenységek „mindegy mit csinálsz” voltát. Yvette legendás piros tűsarkúja skarlátszín korcsolyacipő lett, a kalapja hátközépig érő, villogóan kék műanyagparóka, a pap pedig, aki fekete mackónadrágján virágforma gyöngykereszteket visel – a tökéletes észszerűtlenséget sűrítően – ablakmosó szerkentyűvel dörgölget néha egy poharat.
 Spolarics Andrea, Böröndi Bence, Páder Petra |
Talán, ha körbeülhetnénk a hét színészt, meg a kerengő triciklit, közelebb jönne hozzánk a játék, ami sokszor nem akar „lejönni” a színpadról. De meglehet, ez nincs is szándékában. Zsótér Sándornak ez a Kurázsi-előadása nincs támadókedvében, az egész játék mintha maga is inkább elszenvedné a történéseket. Okos és fájdalmas töprenkedés lesz osztályrésze azoknak a nézőknek, akik jól ismerik a darabot, de elképzelhető, hogy akik először találkoznak a történettel – nem kapván eléggé erős információkat föntről –, nem lesznek képesek összerakni magukban a cselekményt. A jeleneteket bevezető, s a hamarosan bekövetkező történések lényegét összefoglaló – s a Kattrin szájából kevéssé dinamikusan elhangzó – írói összegzések levesznek a gördülő események erejéből, még inkább összezavarva a darab időszerkezetét. El vannak csúszva a jelek? Vagy talán nincsenek is?
A tricikli forgatása, változtatgatása sok jelenetet szolgál ki fantáziadúsan. A vele való műveletek olyan koncentrációra késztetik a játékosokat, hogy az később is haszonnal járhat, a darab bemutatása, Zsótér rendezésében, a társulat belső továbbképzési leckéjének is megfelel. Az énekszámok egyelőre, Kákonyi Árpád zenei vezetése és az előadást szerelmes odafigyeléssel végigzongorázó Szép András remek munkája ellenére sem döntik le a falakat, de valljuk be, ez a nagyon-nagyon nehéz Dessau-dalok miatt is van így. Viszont, annyi „ifjúsági feladat” után nagyon jó látni nehézkes férfiszerepekben Fröhlich Kristófot és Böröndi Bencét, s igen erős Páder Petra pár vonással megrajzolt Yvette figurája is.
 Nagy Katica. Fotók: Budaörsi Latinovits Színház |
Kiválóan működik a két egyetemista, Sas Zoltán (Novák Eszter és Selmeczi György osztályából), és Juhász Vince (Zsótér Sándor és Szilágyi Bálint osztályából). Juhász Vincét láttam már vizsgaelőadásokon, s mindannyiszor figyelemreméltónak találtam. De most, az előző alkalmakhoz képest, háromszoros erővel van jelen, s a darab szerinti tehetetlen tisztességet is felmutatva, megőrzi az alkatára annyira jellemző, kerek fejű, gyermeki tisztaságot is. Ritka dolog, hogy egy ennyire pályája elején lévő ifjú színész körül, ha pár pillanatra is, de fellángoljon a levegő.
Spolarics Andrea Kurázsija talán éles, lövésszerű riposztjai során a legjobb, amikor érvekkel és beszólásokkal sorozza meg a körötte élőket. Segítségére van ebben Ungár Júlia feszes, pattogó fordítása is. Szépek a fájdalomtól fehér arcú Kurázsi veszteséget felfogó és megélő, telített pillanatai is. De el tudom képzelni, hogy kisebb térben, vagy pláne, egy televíziós változatban, kétszer olyan erős lenne ez az alakítás, ami most – talán a kíméletlen akusztika miatt is – időnként hézagosnak tűnik. Az est egyik legerősebb jelenete az a híres okítássorozat, amivel Kurázsi a jutalmát követelő kiskatonát szereli le. Már a Kovács D. Dániel által nemrég rendezett, Pető Kata által címszerepelt Narratíva-előadásnak is az volt a legmegrendítőbb tanulsága, hogy aki „leül”, azzal már mindent meg lehet tenni. És mi ülünk, csak ülünk, régóta. A „hosszú harag”-ra való képesség minket is jellemző hiánya mára még kifejezettebbé vált. A fejünk fölött szétlövöldözött világ képe és a kisemberi tehetetlenség megmutatása mellett ezt villantja szemünkbe leginkább ez az előadás. Nem beszélve arról a vakmerő rendezői fogásról, melyet leírni nem áll módomban, de amelynek a közönségről való visszapattanása az általam látott estén a közösségi letargia lesújtó látleletét adta. Lehetséges, hogy a végső helyzetet, Kattrin városmentő szándékát és a lány önfeláldozó akcióját jobban el kellene magyarázni a nézőknek. Sokan egyszerűen nem értik, mi történik éppen.
Vagy értik? Csak mi nem akarjuk felismerni, hogy már „minden virtusunkat megvásárolták”? Elég lesújtó arra gondolni, hogy – pillanatnyilag – ez a helyzet.