Revizor: Sok színpadi adaptációt készítettél már, többek közt Sylvia Plath regényéből az Örkény Színház számára Az üvegbúrát, amiből sikeres produkció született. Máshogy kellett hozzányúlni Bartis Attila nagyregényéhez?
Mikó Csaba: Minden adaptációnál kicsit máshogy kell, de Az üvegbúra és A vége esetében bizonyos szempontból hasonló volt a két anyag. Mindkét szöveg látlelet a korról, amelyben a főhőse él. Az üvegbúra az ötvenes évek férfiközpontú világában játszódik, A vége a Kádár-korszak nyomasztó érája alatt. Esther elveszik a rengeteg lehetőség labirintusában, A vége Szabad Andrása pedig a vasfüggöny mögé zárt kiúttalanságban. Ebből a szempontból mind a két regényben meghatározó a főszereplők mintakövetése. De míg Plath a főhőse reflexióiból építi a kort, addig Bartis Attila fölrajzolja Szabad András mögé az egész 20. századot. Nála a dédszülők, nagyszülők és apák sorsa egyfajta sorminta, ami előrevetíti Szabad András későbbi életét. A vége nem családregény, hanem fotóalbum. A boldogságot az apák az elérhetetlenben keresik, a főhős néha rájuk néz, mint fényképekre, és nem csodálkozik.
 Mikó Csaba A vége olvasópróbáján |
R: Bartis regénye zárójelbe tett fejezetcímeivel szinte snittekből épül fel; nagyon gazdag, rengeteg mikrotörténetet felvillantó szöveg. Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet egyetlen színházi estébe sűrítve színre vinni.
MCS: Ráadásul ezek a mozaikok nem is egymás után következnek, hanem összevissza, sokszor asszociatívan egymáshoz kapcsolódva. Mint egy szétszabdalt film, amit nekünk, nézőknek kell összeraknunk. Szerintem ez a formai megoldás árnyalja igazán Szabad András történetét. Egyrészt az életét hasonlóképp, előhívott képeken keresztül látjuk, mint ő, hisz Szabad András fotográfus a „fényképezőgépe keresőjén át nézi, amit nem érhet el soha”. Másrészt a különböző korokból így egymás mellé rakódó történetdarabkák még inkább leleplezik a családtagok élethasonlóságait. Nekünk ezt az árnyaltságot kellett megőriznünk úgy, hogy befogadható és követhető íveket rajzoljunk. Remélhetőleg jó kulcsot találtunk Nagy Péter István rendezővel és Sándor Júlia dramaturggal, akikkel szoros együttműködésben dolgoztam.
R: A színlapról tudható, hogy három Szabad András is szerepel az előadásban.
MCS: Vicces, de a regényben még több, ugyanis Attila Szabad Andrásnak hívja a fiú összes felmenőjét is. Mi ezt a névmágiát vittük még tovább, és azt hiszem, azzal, hogy három szakaszra osztottuk a főszereplő életét, találtunk egy megfelelő formát a színpadi megvalósításhoz. Igazából ez a válasz a korábbi kérdésedre. Három színész jeleníti meg a felnőtt, a fiatal, és a gyerek Szabad Andrást, de ők a főszereplő apja, nagyapja és dédapja is. Így a főhős élete hasonlóan „elbeszélhető”, mint az egész 20. századot átfogó családtörténet, s persze vele maga a korszak is. A mi legidősebb Szabad Andrásunk – a regény elbeszélője – a visszaemlékező elbeszélő. Élete végéhez ért, számvetésében visszatekint a múltjára. Az emlékezés tereiben megjelenik az apa, az anya és a szerelmek története. Ezek közül is a nagy szerelem, Éva. Két traumatizált ember kapcsolata, akik képtelenek megosztani egymással a tragédiáikat, ezért végül szétmennek. Mert a titkok kérdéseket szülnek, a meg nem válaszolt kérdések pedig gyanús következtetéseket. A bizalom megrendül a két ember között, és – akár egy görög tragédiában – mire a valóság kiderül, jóvátehetetlenül vége.
 Képek az olvasópróbáról |
R: Erős sodrású érzelmek szerepelnek a regényben, melyek megmutatásához nem árt, ha a színháznak rendelkezésére áll egy olyan nagyszerű társulat, mint a Radnótié. Amikor dolgoztál a szöveggel, tudtad már, hogy László Zsolt lesz a legidősebb Szabad András, Kováts Adél játssza az anyát, a grófnőt és Keresztes Dalmát, Lovas Rozi Évát, ráadásul még Bálint András is vállalt benne több kisebb szerepet?
MCS: Nagyjából egy éve keresett meg Nagy Péter István. Nekem huszonéves koromban meghatározó élmény volt Bartis Attila A nyugalom című műve, és – számomra is érthetetlen – emiatt nem olvastam el A vége regényt. Mint később kiderült, félelmem jogos volt, A végét hasonlóképp tükörnek éreztem, legalábbis az apaszálat mindenképp. A nyugalomban az anyaügy, A végében az önmaga által épített labirintusban bolyongó fiú tragédiája szólított meg. A regény olvasása után azonnal tudtam, erős közöm van hozzá, és szeretném megcsinálni. Szinte egyből fölmerült a három főszereplős forma, majd közös gondolkodás kezdődött Péterrel és Sándor Júliával, az előadás dramaturgjával. A közös gondolkodások alatt formálódott, ki és melyik szerepet játssza majd. A Radnóti társulata csupa nagyszerű színészből áll, így nem volt kérdés, hogy mindenképp inspiráló és felemelő lesz.
R: A nyugalomból is született egy emlékezetes előadás, melynek szövegét maga Bartis Attila írta. Élő szerző művét nyilván más adaptálni, mint mondjuk Dosztojevszkijét. Egyeztettetek?
MCS: Én nagyon élveztem a közös munkát Péterrel és Julival. Régen éreztem ennyire biztonságban magam. Attilával az egész folyamat alatt egyeztettünk, végig lelkes volt és támogató. Amikor nyáron egy rövid ideig itthon tartózkodott, meghívott minket a lakására. A szerkezet akkorra már állt, én zavartan prezentáltam, ő pedig figyelmesen, türelmesen észrevételezte. Sok sztorit mesélt. Amikor a darab elkészült, elolvasta, és áldását adta rá.
 Fotók: Dömölky Dániel. A képek forrása: Radnóti Színház |
R: A vége első fele egy aparegény, nekem Esterházy Harmonia caelestise is sokszor eszembe jutott, amikor olvastam. Neked is van az apa problematikával kapcsolatban írásod, egy évtizede Az apátlanok a legjobb magyar dráma lett.
MCS: Édesapám meghalt kiskoromban, és alig van emlékem róla. Nálam talán a „nem is létezett” a meghatározó. Szabad András apja akkor hal meg, amikor a regény főszereplője felnőtt lesz, ezért Bartisnál más okból mitizált az apakép. Ő nem a hiányból, hanem a „jelenvan”-ból fogalmazza meg. Neki nem kell keresgélnie, nem kell szembe néznie a megfoghatatlannal, az ő apja, én így érzem, fölé tornyosul, kitölti az életterét, és csak távolságtartással tudja valóságossá tenni. Esterházy apáinak sora egy fényes és gazdag múlt apáinak a sora. Ehhez képest az állandóan kisszerű jelenben a leszármazott folytonos önmeghatározásra szorul. Ezek mind nyomasztó apaképek. Semmivel sem könnyebbek annál, mint mikor az embernek nincs kiről beszélnie. Túrót. Ők legalább focizhattak, vagy horgászhattak együtt néha.
R: A fotózást, ami hangsúlyos szál a regényben, mennyire lehetett megtartani a darabban?
MCS: A regény így kezdődik: „Szabad András vagyok, ötvenkét éves, fotográfus. Két éve nem fényképezek, amióta Éva meghalt.” A regény művészportré, és a 20. század sorsdöntő pillanatainak fotóalbuma, ami azonban fontosabb, egy szerelem története is. Ez a szerelem elválaszthatatlan a fotózástól. A család magányos férfitagjai egytől-egyig az elérhetetlen boldogságot kutatják, nálunk mindannyian a távoli csillagos égen. Ki pálinkásüvegen át nézi, ki a gukkerével, Szabad Andrásnak egy fényképezőgép jut. Aztán a fényképezőgép keresőjén át egy nap megpillantja az ő csillagos egét, Évát, és tudja, megtalálta az elérhetőt. Persze téved, de Éva és a fotózás összeolvad, és mikor Éva meghal, mindennek vége.
Az előadás adatlapja a Radnóti Színház honlapján itt található.