Az iskolában megtanuljuk, hogy a klasszicista komédia egyik lényege az emberek erkölcsi, jellembeli fogyatékosságainak kifigurázása, ami a néző számára azért lehet komikus, mert a szereplők nincsenek tisztában saját jellemhibáikkal, sőt, negatív tulajdonságaikat saját maguk esetleg még érdemként is értékelik. Ennek komikus lelepleződése, más szereplők általi kifigurázása tükröt tart a környező világnak, amiből megtanulhatunk valamit akár önmagunkról is.
 Jelenet az előadásból. |
Telihay Péter Don Juan rendezése a Pécsi Nemzet Színházban a komédia kategóriáját nem vállalja magára ugyan (nagyon helyesen), de a társadalomkritikai feladatot igen: a digitális színlap alapján a főhőstől a kor álszentségének, felületességének és hazug értékeinek leleplezését várhatjuk. Erre a dramaturgiai fordulatra második felvonásban sor is kerül, az első rész funkciója pedig inkább az, hogy megismerjük a szereplőket, azok viszonyait, és hogy azért nevetgéljünk is kicsit, persze szigorúan csak mások ostobaságán.
A nevetés könnyen jön, a szereplők rutinosan ütik meg a komikus hangnemet. Sganarelle (Urbán Tibor) és a hoppon maradt feleséget, Elvirát képviselő Guzmán (Takaró Kristóf) kettőse korrektül teszi elénk a helyzet- és a jellemkomikum megszokott sajátosságait, majd talpig bőrben, sötét napszemüvegben megjelenik a főszereplő (Köles Ferenc), aki széles gesztusaival, túlzott magabiztosságával eleve kissé parodisztikus jelenség. Sok különböző feldolgozásban annyiféle alkatú és jellemű Don Juannal találkoztunk, hogy miért is ne férne bele pont egy apukatestű, pocakos, kivénhedt rocksztár.
 Jelenet az előadásból. |
A Köles által megformált csábító cinikus, kiégett, valódi érzéseknek híre-hamva sincs. Vonzódást, izzó szerelmet sem látunk; mintha csak megszokásból, rá aggatott feladatként töltené be a nőcsábász szerepét, amihez valójában semmi kedve nincs. Pont úgy fordít hátat a nőknek, ahogy a világnak is, elpenget néhány bánatos dallamot, és a karosszékben ülve cinikusan filozofálgat. Makacsul ragaszkodik a hitetlenséghez is, valahányszor bárki Isten létezéséről győzködi, egyszerre lesz ideges a belső szorongástól és a másik szerinte álszent érvei miatt. Viselkedése nem csupán a jelleme kivetülése, de a környezet kritikája is: ebbe a képmutató világba hiábavaló bármilyen érzelem. Sikerült tehát egészen összetettre és érdekesre kitalálni a főszereplőt, Köles Don Juanja magabiztos, dinamikus, de olykor szánnivaló is (bár a viszonylag gyakori szövegtévesztések miatt olykor a néző kizökken). Az apjával, Don Luissal (Németh János) való párbeszéde közben szorongással vegyes megvetést és dühöt látunk rajta, eldobott szerelmével, Elvirával (Darabont Mikold) hidegen, de utolsó közös jelenetükben mégis némi részvéttel bánik. És bár tartja magát az elveihez derekasan, a végére kicsit össze is omlik. Mintha beleszakadna az elvei bármi áron való makacs fenntartásába.
Az előadás egyik legnagyobb erénye a kosztümök által is képviselt vizuális világ (jelmez: Fekete Katalin, díszlet: Molnár Anna) és az ezzel felerősített emészthető, befogadható jelképesség. Don Juan lelakott házát kopott bútorok, hamutartók, üres sörösdobozok, széthagyott üvegek és gumiabroncsok teszik zsúfolttá, hátul hatalmas, dübörögve záródó fémkapu. A régen jobb napokat látott nőcsábász állandó lakótársai a bűneit jelképező – bár néha kissé funkciótlan – női kísértetek (Sárközi Edina, Nagy Natália, Preiner Lili), akik olykor gúnyosan nevetgélnek, olykor a tágabb környezet szemrehányásait visszhangozzák. A szebb időket megviselt barokk festmények és a szereplők elegáns outfitje idézi: Don Juanon bőrkabát, kalap, Sganarelle-en tarka bunda. A hadarós Frici (Bera Márk) az egyszerű lány, Mari (Vlasits Barbara) motelben dolgoznak, Don Alonso (Józsa Richárd) baseballütővel akarja ellátni sógora baját. A tér szinte az egész előadás alatt füstben úszik, hol a ködös éjszakai gettót imitálja, hol pedig a Don Juant üldöző lelkiismeret velejárója. A szerepkettőzések is jelentésesek: az előadás végére szinte minden tönkretett életű karakter gótikus kísértetté válik, élő szobrokként ők alakítják a sírkertet is, ahol a férfi a parancsnok szobrával találkozik. A Don Juant útba igazító erkölcsös koldust (aki inkább éhen hal, mint hogy az istent káromolja) és a kőszobrot ugyanaz a színész játssza (Uhrik Teodóra).
 Fotók: Juhász Éva |
A látvány tehát koherensnek mondható, ami viszont meglehetősen lazán kapcsolódik ehhez, az az előadás didaktikus tartalma és morális üzenete. Az nem vitás, hogy itt és most érvényes és remek koncepciót lehetne megfogalmazni a képmutatásról, a hazug vallási vakbuzgóságról, a nemtörődömségről, a közönyről és a felelőtlenségről. Telihay Péter rendezése viszont nem áll rá elég határozottan egyik értelmezési irányra sem. Megvan a moralizálás és a hosszas monológok Petri György fordításában nagyon jól működnek, de a mondanivaló a látványvilággal ellentétben nincs felfrissítve, a komikus és a moralizáló részek aránya billeg. Aki például semmit nem tud a Don Juan-legendáról vagy a Molière-féle verzió XVII. századi kontextusáról, valószínűleg nem nagyon érti, miért éppen a pokol tüzétől való félelem térítene jobb útra egy nihilista bőrdzsekis rockzenészt. Don Juan legfőbb bűne a hitetlensége és túlzott cinizmusa, amit lehetne komoly válságtünetként, korjelenségként kezelni. „Akinek van esze, alkalmazkodik a század bűneihez”, mondja egy ponton, ám az ilyen és hasonlóan fontos mondatoknak nincs elég relevanciája és (politikai) súlya, ezért meg sem ragadnak a nézőben.
Az előadás egyébként mindössze két óra, ami talán nem is elég fontos, nagy üzenetek megfogalmazásához. A jelenetek gyorsan követik egymást, és nagyon hamar eljutunk a végkifejletig. Don Juan vendégül látja a kőszobrot, a vacsoraasztalnál felvonul az összes kísértet, mire ő dekadenciával hárít: közönségének ars poeticaként eljátssza Baudelaire: A dög című versének rockverzióját (Kosztolányi-fordítás). A dal persze a saját haláláról szól, hiszen ő lesz az, aki mindjárt „szörnyűséges döghalommá” válik. Igaz, nem a pokol nyeli el, hanem egy megérdemeltebb és odaillőbb végzet szerint meglincselik a sikátorban.