Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEWSPEAK, ÚJBESZÉL, ÚJNYELV

George Orwell 1984 című regényének újrafordítása
2023. febr. 18.
Az újrafordítások korát éljük. Shakespeare szinte minden drámája több változatban olvasható-látható, megújulnak a 18-19. századi klasszikusok, és úgy fest, le kell porolni a 20. század fontos műveinek fordításait is. Orwell 1984 című regényének újrafordítása különleges feladat volt. LUKÁCS LAURA MŰFORDÍTÓI BESZÁMOLÓJA.

Életemben az első könyv, amit angolul olvastam el, az 1984 volt. Nemcsak arra voltam büszke, hogy megértettem, hanem arra is, hogy valami „tiltottat” fogyasztok – a hetvenes évek közepén még feketelistán volt George Orwell. Nem tudtam, hogy létezik magyar fordítása, azt pedig nem is sejthettem, hogy egyszer majd lefordítom. Szíjgyártó László fordítása azonban már az ötvenes években megvolt, évtizedekig kéziratban terjedt, és 1988-tól kezdve számos kiadást megért; máig az ő klasszikus fordítása határozza meg orwelli szóhasználatunkat („duplagondol”, „újbeszél”).

Meg sem fordult a fejemben, hogy nyugatról óriási példányszámban dobják át Orwell utolsó két könyvét a vasfüggönyön innenre, és másokhoz hasonlóan én is elsősorban a sztálini rendszer – vagy általában a kommunista diktatúra – kritikáját láttam benne; végül, nem tudtam, hogy Orwell meggyőződéses baloldali volt, és az utolsó leheletéig az is maradt.

Margaret Atwood szerint a kamaszok a legérzékenyebb befogadói az 1984-nek, mert ők tudnak legkönnyebben azonosulni az elnyomó közeggel szemben lázadó, tiltásokat áthágó, szexet, szerelmet és az egyéni életnek értelmet kereső Winstonnal. Én már nem voltam kamasz, mégis hasonlóan hatott rám. Aztán évekig nem sokat foglalkoztam vele (bár Michael Radford klasszikus 1984-ét ismételten megnéztem), de az utóbbi időben engedtem annak a kísértésnek, hogy a bűnösen egyszerűsítő „orwelli” jelzővel vagy különféle áthallásos idézetekkel dobálózzak. Pedig ekkor már túl voltam a fordítás közben tett nagy felfedezéseimen – amelyek közül a legfontosabb a regény végén olvasható újnyelvi Függelék –, ám ezekről kiderült, hogy a világ más (főleg angol nyelvű) részein már régóta értelmezési viták tárgyai. Azzal vigasztalódtam, hogy olyan hírességek jutottak az enyémhez hasonló következtetésre, mint Thomas Pynchon vagy Atwood, maga is egy disztópiának, A szolgálólány meséjének szerzője. De az 1984-et csak Szíjgyártó fordításából ismerő magyar olvasónak talán mégis mondhatok újat: ő ugyanis jelen időben fordította az eredetileg múlt időben írt Függeléket, és ennek meglepően nagy jelentősége van.

orwellforditas2

Orwell két utolsó és leghíresebb műve, az Állatfarm (1946) és az 1984 (1949) olyan jelentősen eltér korábbi írásai hangnemétől és tárgyától, hogy fölmerül a kérdés: hogyan születtek meg? Nem kell messzire menni: Orwell esszéiben – Irodalom és totalitarizmus (1941), Az oroszlán és az egyszarvú (1941), Miért írok? (1946), Az irodalom felszámolása (1946), A politika és az angol nyelv (1947) – megtaláljuk a választ. Egy békésebb korban, állítja Orwell, lehetett volna belőle olyan író, aki színtiszta egoizmusból, esztétikai lelkesültségből vagy történetírói késztetésből ír. Ő azonban olyan író lett, aki politikai célzattal ír, íróeszménye az, hogy meggyőzze, megváltoztassa, befolyásolja a világot, felszólaljon valamely igazságtalanság ellen, megosszon egy felfedezést, leleplezzen egy hazugságot. De ennél mindig sokkal több kerül bele az írásműbe, és ez lesz az a bizonyos szépirodalmi többlet, ami megkülönbözteti a végeredményt a lapos politikai irodalomtól. A politikai irodalom rendszerint rossz irodalom, minél ortodoxabb, annál rosszabb – írja Orwell A politika és az angol nyelvben. „A homályosság és a teljes hozzá nem értés a modern angol próza és különösen mindenféle politikai irodalom legjellegzetesebb vonása.” (Ford.: Szilágyi Tibor.) Itt világít rá először, hogy a csúnya, pontatlan nyelv, és az „ostoba” gondolatok összefüggenek, ezért a világos gondolkodás az első szükséges lépés a politikai megújuláshoz.

„Minden 1936 óta írott komoly művem […] a totalitarizmus ellen vagy – az én felfogásom szerinti – demokratikus szocializmus mellett emel szót”, írja Miért írok? című művében (Széky János fordítása).” És ugyanitt: „Az utóbbi tíz évben legfőbb vágyam az volt, hogy művészetté emeljem a politikai témájú írást.” És ez először az Állatfarmban sikerült, amely nem mellesleg világhírűvé tette – és kicsit be is skatulyázta – Orwellt.

Az Állatfarm eszmei előzménye a merőben más műfajú Hódolat Katalóniának (1938), amely krónikaszerű, helyenként zsurnalisztikus, érzelmileg fűtött beszámoló az író spanyol polgárháborús tapasztalatairól (dokumentarista erényei ellenére – vagy talán éppen ezek miatt – nem lett kelendő könyv). Orwell harcolt és megsebesült, végül mégis menekülnie kellett a szovjet államvédelmisek irányításával végrehajtott kommunista tisztogatás elől (távollétében el is ítélték mint fasisztát [!] és trockistát). Ekkor döbbent rá, hogy a totalitárius propaganda még demokratikusnak vélt rendszerek fölött is átveheti az uralmat.

1940-ben megjelent a Sötétség délben, Arthur Koestler megrázó börtönregénye – vádirat a sztálinizmus ellen. Orwell mesterműnek tartotta. Arthur Koestler című esszéjében (1944)  azt állítja, hogy Angliában a színvonalas politikai irodalmat külföldiek csinálják, mert az angoloknak nincsenek közvetlen élményeik a legdurvább önkény működéséről, míg Koestler saját börtönélményeire és a sztálini korszak kirakatpereire alapozta regényét.

Olyan nagy hatással volt rá, hogy bizonyos motívumait átvette az 1984-ben. Ilyen Winston visszatérő félelme, hogy majd éjszaka jönnek el érte, vagy hogy egy hosszú folyosón megy, és várja a tarkólövést. Koestler regénye arról is meggyőzte, hogy a totális berendezkedés lényege a szépirodalom eszközeivel ragadható meg a legjobban.

Így született meg az Állatfarm című allegorikus állatmese – a maga nemében tökéletes alkotás. Zárt, feszes, világos szatíra, amely szédítő iramban, az izgalmat egyre fokozva halad az abszurd végkifejlet felé. Orwell már itt is megmutatja, mi mindenre képes a nyelv, ha értő manipulátorok használják; az állatok forradalmi parancsolatai azért egészülnek ki később néhány szóval, hogy az eredeti nemes cél ellenkezője igazolható legyen: „Állat nem alhat ágyban – lepedőn.” „Állat nem ölhet állatot – ok nélkül.” „Minden állat egyenlő, de néhány állat egyenlőbb a többinél.” (M. Nagy Miklós fordítása)

Az esszékben tehát nyomon követhető, milyen messziről – a Burmai napok (1934) naturalizmusától, A fikusz és az Antikrisztus (1936) és a Légszomj (1939) társadalomkritikus önéletrajziságától vagy a szociográfiának is tekinthető Wigani mólótól (1937) – jutott el Orwell a két utolsó mű letisztultságáig. Politikai rokonszenvének meggyőződéssé érlelődése, a BBC-nél végzett munkája, maga a háború, és sok hatás – olvasmányok formájában – vezetett végül az 1984-hez, amelynek elképesztő világsikerét nem érhette meg. Pynchon szerint ez a könyv bizonyos szempontból az Állatfarm sikerének áldozata, mert a bajszos Nagy Testvért automatikusan Sztálinnal, Goldsteint Trockijjal azonosította az olvasóközönség. Pedig, érvel Pynchon, mi értelme lett volna a hidegháború küszöbén a Sztálin–Trockij ellentétre felépíteni egy disztópiát…? Igaza van: az 1984 minden totális rendszerről szól; működésük logikájáról, és elengedhetetlen eszközükről, a manipulált nyelvről.

Orwell Ti és az atombomba című írása (1945) megvilágítja azt az elképzelést is, hogy az 1984-ben miért szakad a világ három, egyformán önkényuralmi szuperhatalomra, miért állandósul köztük a háború (amelynek nem célja a végleges győzelem) – Orwell valóban hitt ebben. A nukleáris fegyver előállítása rendkívül drága, ezért csak a nagyhatalmaknak lesz belőle – érvel –, amelyek, ismerve pusztító hatását, csak arra használják majd, hogy sakkban tartsák egymást, miközben a nyersanyagokban, munkaerőben gazdag, egyik szuperhatalomhoz sem tartozó területek fölötti befolyásért harcolnak. Megszűnnek a világméretű háborúk, csak lokálisak lesznek, ezek azonban a végtelenségig nyúlnak, hogy biztosítsák „a békét, amely nem béke”. Ez a gondolat köszön vissza az 1984-ben Goldstein tollából, az Oligarchikus kollektivizmus lapjain, egyúttal megmagyarázva az elsőre abszurdnak tűnő A HÁBORÚ BÉKE jelszó valódi jelentését is.

Az 1984-et számos nyelvre lefordították, németre, franciára, spanyolra stb. többször is. Nemcsak azért, mert a fordítások elavulnak, hanem azért is, mert a fordítók más-más megoldásokat találtak az orwelli Newspeak szavakra, kezdve mindjárt magával a Newspeakkel. Mint ismeretes, a Newspeak Oceánia nyelve, amely az Angszoc ideológiai igényeit szolgálja ki, és különlegessége, hogy szókészlete évről évre csökken. A fölöslegesnek ítélt szavakat eltávolítják, a megmaradók többféle jelentését megnyirbálják, kiirtják az ellentétpárokat, megszüntetnek minden rendhagyóságot, új szóképződményeiknek pedig komplex, olykor egymásnak ellentmondó értelmet tulajdonítanak. A cél az, hogy a nyelv elszegényítésével elbutítsák az embereket, leszoktassák őket a gondolkodásról, kiöljék tudatukból a szabadságvágyat, az önállóságot, és olyan párttagokat neveljenek, akik a gondolkodás mellőzésével képesek beszélni, ontva magukból az ideológiával átitatott tartalmakat. Így amikor el kellett döntenem, átvegyem-e Szíjgyártó László közismert újbeszél szavát a Newspeakre, úgy döntöttem, inkább újnyelvnek fordítom. Mert a saussure-i értelemben langue ez a javából, nem pedig parole: alakítói a legmélyebb (gondolati) szinten és a legszélesebb társadalmi kiterjedésben manipulálják a nyelv használóit.

Orwell hitt abban, hogy ha a gondolat megronthatja a nyelvet, akkor a nyelv is a gondolatot. Mi sem megfelelőbb tehát egy elnyomó rendszernek, mint az a nyelv, amely szűk, primitív vagy éppen ködösítő szókincsével csakis leegyszerűsített üzenetek megfogalmazására alkalmas. Minden politikai manipuláció alapja a hazugság, és hazudni csak nyelvileg lehetséges. „A politikai nyelvezetet arra találták ki – írja Orwell még jóval az 1984 előtt A politika és az angol nyelv című esszéjében –, hogy a hazugságok igaznak, a gyilkosságok tiszteletreméltónak hangozzanak, és a valóság látszatát kölcsönözzék annak, ami csak üres levegő.” Ez volt tehát a Newspeak egyik forrása – az Orwell által kifogásolt angol politikai nyelvállapot az 1940-es években. De merített a 20. század különböző mozgalmainak rövidítő-összevonó szenvedélyéből is, amelynek eredményeképpen létrejött például a Komintern, komszomol, agitprop, náci, Gestapo, Inprekorr, politbüró szó. Így született meg Óceánia hivatalos nyelvében a mesterm (mesterséges megtermékenyítés), a felbenyújt (felsőbb hatóságnak benyújt), a Nyilvosz (Nyilvántartási Osztály), a Prozosz (Prózaellátó Osztály) vagy a Bőmin (Bőségminisztérium) és sok más.

De volt egy harmadik forrás is: Charles Kay Ogden „egyszerű angol”-ja (Basic English). A nyelvész és filozófus Ogden nemzetközi segédnyelvnek szánta az általa megalkotott egyszerűsített, szűkített szókincsű angolt, egyrészt hogy segítse az angol mint idegen nyelv elsajátítását, másrészt hogy előmozdítsa a világbékét. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a világnak egy nagy világnyelvre (éspedig az angolra) van szüksége, míg a kisebbségi nyelveket (a nemzeti identitások és nacionalizmusok táplálóit) fokozatos kihalásra ítélte. Orwell ismerte Ogden elméletét, akárcsak H. G. Wells The Shape of Things to Come (1933) című utópikus regényét, amelyben tényleg egyeduralkodó világnyelvvé válik az angol. De lévén tudatos nyelvhasználó és több idegen nyelven jól értő ember, hamar fölismerte, hogy a túlságosan szűk szókincs miatt az „egyszerűangolul” írt szöveg nemcsak ügyetlen és szükségszerűen redundáns, hanem az előállítása is elég nehéz. Orwell Ogdentől vette a három szókincs – A (mindennapi élet), B (politikai tartalmak), C (szakmai) – ötletét, de például azt is, hogy az angolban könnyű ellentétpárt képezni az un- előtaggal, ezért a pár egyik tagja eltörölhető. Ogden ezerszavas alapszókincsében megtaláljuk például a beautiful, cheap, full, healthy, poor szavakat, de döbbenetes módon hiányzik az ugly, expensive, empty, sick/ill és rich (ezek értelmét vagy tagadással, vagy in- és un- előtaggal kellett előállítani). De Ogden még ennél is nagyobb pusztítást végzett az igékben: alig maradt belőlük.

 Így lesz Orwellnél a badből ungood, a fokozás egységesítésével pedig a worst/very badből doubleplusungood (fordításomban duplapluszsejó), ami még magyarul is két szótaggal és rengeteg agymunkával több, mint az, hogy legrosszabb vagy nagyon rossz. Vagyis egy nyelvszegényítő elv következetes végigvitele tökéletes kudarcba fullad, önmaga paródiája lesz.

Az 1984 végén Függelék magyarázza el az újnyelv elveit, céljait, működését, sok példával. És múlt időben. Ez különösen elgondolkodtató az ugyancsak múlt idejű, „mindentudó” narrátorral megírt regény után, mert elbizonytalanítja az olvasót a tekintetben, hogy mi történt az újnyelvvel, és 1984-hez képest hol áll az időben a Függelék narrációja. Ilyeneket olvasunk benne: „1984-ben még senki sem használta az érintkezés kizárólagos eszközeként az újnyelvet, sem szóban, sem írásban. […] Azt várták [tőle], hogy nagyjából 2050-re végleg kiszorítja az ónyelvet. […] Az 1984-ben használatos nyelvállapotot az újnyelv szótárának kilencedik és tizedik kiadása tükrözi, […] mi itt a végső, kiforrott változattal foglalkozunk, amelyet az újnyelv szótárának tizenegyedik kiadása foglal magában. […] Az újnyelv megalkotásával nemcsak az volt a cél, hogy az Angszoc hívei megfelelő módon fejezhessék ki világnézetüket és lelki habitusukat, hanem az is, hogy minden más gondolati működés lehetetlenné váljon. Ezt úgy képzelték el, hogy amikor az újnyelv végérvényesen elterjed, és a beszélők elfelejtik az ónyelvet, akkor szó szerint elgondolhatatlan lesz minden eretnek gondolat – ezen az Angszoc elveitől eltérő gondolatok értendők –, már ha igaz, hogy a gondolat a birtokunkban lévő szavak függvénye.”

Kicsit később pedig: „Az újnyelv az angol nyelv ma ismert formáján alapult, bár sok újnyelvi mondat, még ha nem tartalmaz is újonnan alkotott szavakat, alig-alig lenne érthető az angol nyelv mai beszélői számára. […] Szinte kizárólag már létező szavak kerültek ide, például üt, fut, kutya, fa, cukor, ház, mező – de a mai angolhoz képest lényegesen kisebb volt ez a szókincs, a jelentések pedig sokkal merevebben voltak meghatározva.” De hát mi lehet az a „mai angol”, amihez képest az újnyelv véglegesnek szánt formájáról beszél a Függelék múlt időben?! Az újnyelv végleges szótára a regényben még meg sem jelent. Ha tehát a múlt idejű Függelék múlt időben beszél róla, s közben mégis a „mai angolhoz”, tehát a még létező ónyelvhez viszonyít, akkor – azt hiszem – Orwell szándékosan mondani akart valamit ezzel. Például azt, hogy disztópia ide, disztópia oda, az 1984 sokkal inkább figyelmeztetés, mint jóslat. Szíjgyártó Lászlónak is szöget üthetett a fejébe az újnyelvi függeléknek ez a furcsasága, olyannyira, hogy ő jelen időben fordította le! Azt sugallva, hogy ez a szöveg nem sokkal későbbi 1984-nél, és a narráció pillanatában még nagyon is lehetséges, hogy az újnyelv 2050-re uralkodóvá válik. Ez megerősítené a történet pesszimista befejezését, míg a múlt idejű Függelék utat nyit egy kis reménykedésnek: megállt az újnyelv térhódítása, netán összeomlott a rendszer is, amelynek eszköze volt…?

Hajlok arra, hogy a Függelék paródia: sűrítve és a nyelven keresztül fejezi ki a totalitarizmus ideológiájának nevetségességig menő abszurditását. Orwell nem hihette, hogy a nyelvet be lehet zárni egy mesterségesen redukált állapotba, és meg lehet akadályozni, hogy az egyjelentésűre csupaszított szavak spontán új jelentéseket növesszenek magukra. Ugyanakkor jól látta, hogy egy elvakultan párthű elit képes gondolattalanul ismételgetni ideológiailag terhelt új szóképződményeket. Látjuk, ma sincs ez másképp.

Orwell más jelet is hagyott nekünk, hogy hátborzongatóan sötét disztópiájába beleláthassunk egy kis fényt. A testileg, lelkileg, szellemileg megtört Winstont utoljára a Gesztenyefa nevű sivár kocsmában látjuk viszont, amint éppen egy sakkfeladványt próbál megoldani, borzalmas ízű Győzelem gint iszik, és hallgatja a hadijelentéseket. Eközben ujja szinte öntudatlanul írja a poros asztallapra: 2+2=

Az 1984 első kiadásában így szerepel ez az egyszerű kis összeadás. Más kiadásokban pedig előfordul 2+2=5 is, ahogy O’Brien tanította a kínpadra szíjazott Winstonnak a Szeretetminisztériumban. Orwell kutatói ma úgy gondolják, az első lehet az igazi. Én is így gondolom: amíg nincs ott az az 5-ös, addig van remény.

A szerző az Arcanumot használta.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek