Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÖVIDRE VÁGVA

5. BUSHO Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál
2009. szept. 8.
Fantázia és realitás, animáció és játékfilm, bagatellek és létkérdések, avagy minden, ami tíz percbe belefér. HUNGLER TÍMEA BESZÁMOLÓJA.

Amennyiben hajlamosak volnánk arra, hogy egy kézlegyintéssel elintézzük a rövidfilm műfaját, nem árt például az emlékezetünkbe idézni, hogy a filmművészet még mindig a legköltségesebb önkifejezési forma. Egy magára valamit is adó producer jól tudja, hogy nem kockáztathatja a saját és az adófizetők pénzét látatlanban: az ismeretlen tehetségekre csak ütős forgatókönyveken vagy már elkészült rövid- és kisjátékfilmeken keresztül bukkanhat rá.

Van létjogosultsága tehát egy rövidfilm-fesztiválnak: két-három emlékezetes percben tetten érhető egy jövőbeni nagyjátékfilm egyik jelenete, nyilvánvalóvá válhat, hogy van-e a rendezőnek képi gondolkodása, tudja-e érdekesen szőni a cselekményt, hitelesek-e a dialógusai és így tovább. Arról már nem is beszélve, hogy a reklámcégek art directorai számára (is) igazi kincsesbánya lehet egy ilyen seregszemle, hiszen maga a reklám sem más, mint egy csattanóra kihegyezett, erős vizuális ingerekkel operáló rövidfilm.

A Budapest Short Film Festival (BUSHO) ingyenesen megtekinthető verseny-szekcióját több napon keresztül, a napokon belül pedig átlagosan nagyjából egyórás blokkokban nézhették végig az érdeklődők. Az első versenynapról a második blokkot választottuk, melyben akadt két animációs film és négy rövid játékfilm – vegyes, de mindenképpen pozitív benyomást hagyva maguk után.

Irodaszer
Irodaszer

Az animációs munkák közül egyértelműen Mika J. Ripatti finn rendező Irodaszer című fekete-fehér, a műszaki rajzokra hajazó alkotása volt a sikerültebb. A minimál látványvilág, a figuráknak, a tárgyaknak csak a vázát megmutató ábrázolásmód jól illett a mondanivalóhoz. Az Irodaszer valamivel több, mint három percben szembesítette a nézőt az elkerülhetetlen emberi sorssal: az élet ismétlődő, monoton rituálék folyamata, használjuk egymást, (ki)használnak minket, a vég pedig mindig ugyanaz. (Itt jegyzendő meg, hogy a cím lényegében lefordíthatatlan, hiszen a „stationary” melléknévként „mozdulatlant” jelent, míg az ugyanúgy ejtendő, csak másképp írandó „stationery” jelenti az „irodaszert”).

A művészet nevében
A művészet nevében

Ezzel a többértelműséggel szemben A művészet nevében című animáció (rendezte: Mardo El-Noor) meglehetősen egyértelmű és kissé elcsépelt üzenettel bírt a művészet és a realitás viszonyáról. Az új-zélandi alkotásban két művészt követhetünk nyomon, akik a „Nagy Mű” megalkotásán fáradoznak. Egyikük – egy kurátor rosszul értelmezett biztatására – átlépi a határt a valóság és a művészet között, konkrétabban: a művészet oltárán, a „Nagy Mű” megszületésének érdekében feláldozza társa életét. A kissé sablonos történethez – melyet Thomas de Quincey esszéje óta (A gyilkosság mint szépművészet) számos variációban láthattunk és olvashattunk már – izgalmas látványvilág társult, mely még a tartalomra is rímelt. A szereplők és az idegenszerűre színezett környezetük egyszerre keltették a valóság és a fantasztikum látszatát: az új-zélandi alkotónak vizuális értelemben tényleg sikerült összemosnia egymással a realitást és a (képző)művészetet.

A Karusszel rítus
A Karusszel rítus

A négy játékfilm között akadt egy díjnyertes alkotás is – az egyik magyar versenyfilm, A Karusszel rítus a fesztivál harmadik helyezettje lett (Gayer Zoltán és Molnár Péter kisfilmje a 2005-ös Filmszemlén már a Kísérleti- és kisjátékfilm kategóriában is diadalmaskodott). Az alkotás egy magnus-csapat és a mester „produkcióját” mutatja be, mely cirkuszi látványosságnak is beillene, és amelyet csak így hirdetnek az érdeklődőknek: „Repülés itt”. A burleszkelemekkel tűzdelt, halandzsaszövegekkel tarkított tizenegy perces mű szívmelengetően szól a csodáról, melyet a bátor jelentkezők – ha csak pár másodpercre is, de – átélhetnek, és amely után a földet érés, a visszatérés a realitásba mindig fájdalmas becsapódással jár.

A realitásból indult ki a horvát és az osztrák versenyfilm is (Búcsú, Csííííí…). Az előbbi bájos történet apáról és fiúról meg egy ütött-kopott Zastaváról, mely még a „szép új”, délszláv-háború utáni világban is képes arra, hogy összehozza a generációkat. Az autó a régi, „közös” Jugoszlávia nemzeti büszkesége, az egység szimbóluma – Irena Skoric rendező az ócskavas-temetőben nem csupán egy autótól, de egy hajdan volt országtól is nosztalgikus búcsút vett az utolsó képkockákon.

Az osztrák moziban egy másik háború került szóba – a film szereplője egy kurd család, melynek tagjai az iraki háború idején egy összeomlott ház pincéjében várják, hogy az amerikai katonák végre rájuk találjanak. A túlélésért folytatott küzdelembe az abszurd pillanatok ugyanúgy beleférnek, mint a tragikusak – Hüseyin Tabak műve végig e két, egymásnak ellentmondani látszó minőség között ingadozik, hogy aztán a végkifejletben a tragikus felé billenjen el.

Mama
Mama

A mindössze háromperces spanyol Mama igazi kis horror-remek lett. Rendezője, Andy Muschietti rendelkezik minden olyan adottsággal, mely ahhoz kell, hogy egy meggyőző zsánerfilmet is tető alá hozzon (nem véletlen, hogy Guillermo del Toro a rövidfilmet látva felajánlotta neki, hogy készítse el a történet egészestés verzióját is). Az éjszaka közepén játszódó kisfilm középpontjában egy testvérpár, két kislány, története áll, akiket egy hatalmas, ódon házban a mamájuk kísért – ennél a shock-effektre, hátborzongató zörejekre kihegyezett alkotásnál semmi sem példázhatta volna jobban, hogy mennyi minden is sűríthető egy filmbe, ha az rövidre van vágva.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek