Amennyiben hajlamosak volnánk arra, hogy egy kézlegyintéssel elintézzük a rövidfilm műfaját, nem árt például az emlékezetünkbe idézni, hogy a filmművészet még mindig a legköltségesebb önkifejezési forma. Egy magára valamit is adó producer jól tudja, hogy nem kockáztathatja a saját és az adófizetők pénzét látatlanban: az ismeretlen tehetségekre csak ütős forgatókönyveken vagy már elkészült rövid- és kisjátékfilmeken keresztül bukkanhat rá.
Van létjogosultsága tehát egy rövidfilm-fesztiválnak: két-három emlékezetes percben tetten érhető egy jövőbeni nagyjátékfilm egyik jelenete, nyilvánvalóvá válhat, hogy van-e a rendezőnek képi gondolkodása, tudja-e érdekesen szőni a cselekményt, hitelesek-e a dialógusai és így tovább. Arról már nem is beszélve, hogy a reklámcégek art directorai számára (is) igazi kincsesbánya lehet egy ilyen seregszemle, hiszen maga a reklám sem más, mint egy csattanóra kihegyezett, erős vizuális ingerekkel operáló rövidfilm.
A Budapest Short Film Festival (BUSHO) ingyenesen megtekinthető verseny-szekcióját több napon keresztül, a napokon belül pedig átlagosan nagyjából egyórás blokkokban nézhették végig az érdeklődők. Az első versenynapról a második blokkot választottuk, melyben akadt két animációs film és négy rövid játékfilm – vegyes, de mindenképpen pozitív benyomást hagyva maguk után.
Irodaszer |
Az animációs munkák közül egyértelműen Mika J. Ripatti finn rendező Irodaszer című fekete-fehér, a műszaki rajzokra hajazó alkotása volt a sikerültebb. A minimál látványvilág, a figuráknak, a tárgyaknak csak a vázát megmutató ábrázolásmód jól illett a mondanivalóhoz. Az Irodaszer valamivel több, mint három percben szembesítette a nézőt az elkerülhetetlen emberi sorssal: az élet ismétlődő, monoton rituálék folyamata, használjuk egymást, (ki)használnak minket, a vég pedig mindig ugyanaz. (Itt jegyzendő meg, hogy a cím lényegében lefordíthatatlan, hiszen a „stationary” melléknévként „mozdulatlant” jelent, míg az ugyanúgy ejtendő, csak másképp írandó „stationery” jelenti az „irodaszert”).
A művészet nevében |
Ezzel a többértelműséggel szemben A művészet nevében című animáció (rendezte: Mardo El-Noor) meglehetősen egyértelmű és kissé elcsépelt üzenettel bírt a művészet és a realitás viszonyáról. Az új-zélandi alkotásban két művészt követhetünk nyomon, akik a „Nagy Mű” megalkotásán fáradoznak. Egyikük – egy kurátor rosszul értelmezett biztatására – átlépi a határt a valóság és a művészet között, konkrétabban: a művészet oltárán, a „Nagy Mű” megszületésének érdekében feláldozza társa életét. A kissé sablonos történethez – melyet Thomas de Quincey esszéje óta (A gyilkosság mint szépművészet) számos variációban láthattunk és olvashattunk már – izgalmas látványvilág társult, mely még a tartalomra is rímelt. A szereplők és az idegenszerűre színezett környezetük egyszerre keltették a valóság és a fantasztikum látszatát: az új-zélandi alkotónak vizuális értelemben tényleg sikerült összemosnia egymással a realitást és a (képző)művészetet.
A Karusszel rítus |
A négy játékfilm között akadt egy díjnyertes alkotás is – az egyik magyar versenyfilm, A Karusszel rítus a fesztivál harmadik helyezettje lett (Gayer Zoltán és Molnár Péter kisfilmje a 2005-ös Filmszemlén már a Kísérleti- és kisjátékfilm kategóriában is diadalmaskodott). Az alkotás egy magnus-csapat és a mester „produkcióját” mutatja be, mely cirkuszi látványosságnak is beillene, és amelyet csak így hirdetnek az érdeklődőknek: „Repülés itt”. A burleszkelemekkel tűzdelt, halandzsaszövegekkel tarkított tizenegy perces mű szívmelengetően szól a csodáról, melyet a bátor jelentkezők – ha csak pár másodpercre is, de – átélhetnek, és amely után a földet érés, a visszatérés a realitásba mindig fájdalmas becsapódással jár.
A realitásból indult ki a horvát és az osztrák versenyfilm is (Búcsú, Csííííí…). Az előbbi bájos történet apáról és fiúról meg egy ütött-kopott Zastaváról, mely még a „szép új”, délszláv-háború utáni világban is képes arra, hogy összehozza a generációkat. Az autó a régi, „közös” Jugoszlávia nemzeti büszkesége, az egység szimbóluma – Irena Skoric rendező az ócskavas-temetőben nem csupán egy autótól, de egy hajdan volt országtól is nosztalgikus búcsút vett az utolsó képkockákon.
Az osztrák moziban egy másik háború került szóba – a film szereplője egy kurd család, melynek tagjai az iraki háború idején egy összeomlott ház pincéjében várják, hogy az amerikai katonák végre rájuk találjanak. A túlélésért folytatott küzdelembe az abszurd pillanatok ugyanúgy beleférnek, mint a tragikusak – Hüseyin Tabak műve végig e két, egymásnak ellentmondani látszó minőség között ingadozik, hogy aztán a végkifejletben a tragikus felé billenjen el.
Mama |
A mindössze háromperces spanyol Mama igazi kis horror-remek lett. Rendezője, Andy Muschietti rendelkezik minden olyan adottsággal, mely ahhoz kell, hogy egy meggyőző zsánerfilmet is tető alá hozzon (nem véletlen, hogy Guillermo del Toro a rövidfilmet látva felajánlotta neki, hogy készítse el a történet egészestés verzióját is). Az éjszaka közepén játszódó kisfilm középpontjában egy testvérpár, két kislány, története áll, akiket egy hatalmas, ódon házban a mamájuk kísért – ennél a shock-effektre, hátborzongató zörejekre kihegyezett alkotásnál semmi sem példázhatta volna jobban, hogy mennyi minden is sűríthető egy filmbe, ha az rövidre van vágva.