Kezd kikopni a stigma, miszerint az animációs film elsősorban gyerekeknek szól. Miközben a vonatkozó magyar moziműsor jelentős részét persze még mindig a Disney-Pixar-féle produkciók fedik le, ám az olyan nemzetközi filmfesztiváloknak, mint a francia Annecy, vagy az itthon tizenhatodik alkalommal rendezett Kecskeméti Animációs Filmfesztivál, elévülhetetlen szerepük van abban, hogy széles közönség előtt cáfoljanak rá a – főleg nálunk – régóta uralkodó nézetre.

Kojot négy lelke

Ám a jelenség nem csak intézményes szinten érezteti hatását, hiszen az idei szakmai díjakat nézegetve Magyarország az animációs film elitjéhez tartozik, sőt szinte leuralja azt. Először a legjobb rövidfilmnek járó Arany Pálma került magyar rendező kezébe, még ha Buda Anna Flóra filmjét (27) itthon nem is támogatta a Filmintézet, így aztán francia pénzből készült el, majd a legnagyobb éves animációs fesztiválon a Kojot négy lelke nyerte a zsűri díját (és azóta a KAFF nagydíját), míg a már említett 27 az Annecy Kristály-díjon túl a legjobb filmzenéért járó elismerést is elhódította – és a rotoszkóp technikával készült, szintén számos fesztiválon szerepelt Műanyag égboltról még nem esett szó.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a magyar animáció egyik legszebb időszakát éljük, melynek termése rövid időn belül két hazai rendezésű fesztivál keretében került a közönség elé: a rövidebb alkotásoknak otthont adó Friss Húson és a kétévente jelentkező KAFF-on, melyen a legfrissebb fesztiválsikerek mellett régi klasszikusokat is műsorra tűznek. Az 1985-ben indult szemle, ami 1993-ra nőtt fesztivállá, nem csak a tradicionális értelemben vett animációk otthona: a nagy- és kisjátékfilmes kategóriák mellett helyet kapnak alkalmazott animációk (azaz reklámok, videóklipek, stb.), diákfilmek, tévésorozatok, tematikus panorámák, retrospektív blokkok, de az információs vetítések és a szabadtéri mozik sem maradnak el.

A szív kertje

Ahogy a filmművészet általában, úgy az animációk is gyakran reflektálnak a húszas éveikben járó fiatalok átmeneti állapotára, vagyis arra, hogy a változások keresztútján álló egyén nem igazán tudja, melyik ajtón menjen be – és ha végül el is dönti, azt nem tudja, illik-e a zárba a kulcs? A markáns különbséget az élőszereplős alkotások és az animációk között leginkább az álmok és az érzékek misztériuma adja: nincsenek szabályok, nem kell külső körülményekhez alkalmazkodni, életszerűségre törekedni, így az abszurdba hajló illúziók kép és tartalom szempontjából szabadabban kezelhetők.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem előtt ücsörgő, a stresszt légzőgyakorlatokkal tompító Dani felvételi előtti pillanatait feldolgozó A szív kertje is ehhez a trendhez csatlakozik fantazmagóriákba torkolló szekvenciáival, melyekben a fiú sajátos belső évődése elevenedik meg a (rajz)vásznon. Dani festő szeretne lenni, viszont közel sem biztos művészetében: ellenző-támogató érvek cikáznak elméje furcsa lényekkel teli kertjében, melyek cigiző vakondként, filozofikus ufóhernyóként, aggályokkal teli katicaként vagy a családi céges vállalkozás átvételére biztató meztelen csigaként öltenek testet.

Felhők felett

Hegyi Olivér a vizsgahelyzet előtti létállapotot rögzíti, melyben az ember szürreális gondolatokba, képtelen képzetekbe menekül a külső nyomás elől. Itt minden nagyobb, mint ő: a Magyar Képzőművészeti Egyetem annyira magas művészet, hogy még a kilincs is fejmagasságban van, minden kép aránytalanul nagy helyet foglal el, de a szobrok is minimum négy méterig nyúlnak. Ebben a világban kellene Daninak megfelelni, ám hamar rájön, hogy mindez nem igazán számít: attól, hogy valamit szeretünk, nem kell benne a legjobbnak lennünk, egyszerűen csak csinálnunk kell hivatásként, vagy hobbiként, iskolával vagy anélkül – igazából mindegy is, csak csináljuk. Ritka, hogy egy mindössze tíz perces rövidfilm ilyen szinten használja a humort mind képi, mind narratív szempontból, ám a legjobb rövidfilmért járó díjat bezsebelő A szív kertje egyszerre azonosulható és szerethető, egy percre sem száll el magától, miközben érzékletesen ragadja meg a mindannyiunkat érintő kollektív tapasztalatot: ha másban nem is, saját őrült gondolatainkban mindig egyediek leszünk.

A fiatal felnőtteket persze nem csak a karrier szintjén állítja kihívás elé a nagybetűs élet, ugyanígy a magánéleti fronton is számos viszontagság, kétely és szenvedés vár feldolgozásra. Így jár a Felhők felett főszereplője is, aki egy padon ülve fejti vissza a mellette ülő fiú közeledésére adott furcsa reakciók okait. Hárshegyi Vivien személyes ihletésű filmjében – mely mind témáját, mind képi világát tekintve hasonlít Hegyi Olivér Take Me Please című szakítássztorijához – a visszakozás mögött egy előző kapcsolat által okozott sebek lakoznak, melyek azóta sem gyógyultak be teljesen.

A múltidézés során kiderül, hogy a rózsaszín köd leszállásával a srác (Vilmányi Benett) már többet foglalkozik a haverjaival és az online játékkal, mint barátnőjével, amit a lány először „mint a kő, csendben tűr”, ám egy bizonyos pont után nincs visszaút: el kell engednie szerelmének tárgyát. A Felhők felett ereje az egyetemes tanulság mellett a részletekben rejlik: minden kompozíció eldugott zugában van valami érdekes, amit elsőre nem is veszünk észre, legyen az egy nemzeti televízió logó, arany majomszobor által tartott akvárium, vagy egy magányos mászókán pihenő bagoly (?) képe. A „trash” stílus, az elnagyolt mimikák és az ágyban elhangzó Rilke-vers mind-mind egy világhoz tartoznak, amiben nehéz újra bízni valakiben az előző, rossz tapasztalat fényében. Képes vagyok-e újrakezdeni? – ez Hárshegyi filmjének valódi kérdése, melyet meg is válaszol: előbb vagy utóbb muszáj, még ha nem is vagyunk rá feltétlen felkészülve.

27. A képek forrása: KAFF

Van azonban az a helyzet, amikor nem lehet az élet egy-egy szeletére (karrierre, párkapcsolatra) leszűkíteni a problémák sokaságát, mivel az annyira általános, annyira áthat mindent, hogy inkább egyfajta létállapottá válik. Buda Anna Flóra a díjhalmozó 27-ben specifikumok helyett a mindennapokat meghatározó hangulatokat vizsgálja. Alice (Stork Natasa) 27 évesen még mindig a családjával él, öccse a legrosszabb pillanatokban nyit rá, nincsen kapcsolata (és nem is mer igazán kezdeményezni), idejét sem tudja már, mikor szexelt utoljára, míg barátja, ahogy maga is, „igazi lúzer”. Nincs különösebb perspektívája és nem tudja igazán, hogyan jöhetne ki a fojtogató apátia szorításából, ezért szokatlan álomképekbe menekül (édeshármas a rendőrökkel), önfeledten táncolja át az éjszakát, hogy az alkohollal átitatott illékony pillanatokra elfelejtse, hogy vissza kell mennie oda, ahol már kicsit sem érzi magát otthon.

A 27 arról a létbizonytalanságról szól, mely sok hasonló fiatalnak jutott osztályrészéül: magát nem tudja egyedül fenntartani, már kinőtte a szülői házat, viszont külső és belső körülmények miatt mégsem tud változtatni. Ahogy itt sem segítenének a puszta szavak, Buda Anna Flóra képekbe ágyazza mindazt, ami a milleniálok számára kínzóan közeli alapélménnyé vált: egy darabig enyém a lehetőségek végtelen tárháza, a szabadság élménye, ám egyszer csak azon kapom magam, hogy mindezzel kezdenem kell valamit – lehetőleg minél hamarabb.