A centenáris adássorozat ugyanis, melynek reménykeltő első egy órájáról már Tarján Tamás írásából tájékozódhatott hű olvasónk, mindvégig az egykorvolt Iskolatévé erényeit és gyengéit kínálta fel a tévékészülék elé telepedő irodalombarát számára. Az erényeket pedig mindennemű lekicsinylés nélkül írjuk, hiszen a Radnóti életútját tematikusan, a megszületés véres traumájától a munkaszolgálat gyalázatáig áttekintő nyolc adás remek irodalomórai segédletté válhat, s a műsorba beültetett szakértők többsége, s kiválólag korunk első számú Radnóti–szakértője, Ferencz Győző állja az összehasonlítást a néhai közönségkedvenc tudorokkal, Öveges professzorral vagy dr. Sas Elemérrel.
Az előtérben Veiszer Alinda |
A köztévé gazdag archívumából szemelgetett bejátszások is csak gyarapították az adások didaktikai értékét, miközben Vas István vagy épp Kovács Margit szavai ráadásul a tanmenetté halványult költő emberi vonásait is érzékletesen elevenítették meg. Mert bár Radnótin nem teljesedett be az Egy szerelem három éjszakájában Vas István által versbe, egész pontosan botlóballadába szedett irodalomtörténeti végzet (“Majd téged is csak ízetlenre főznek, / Leszel te is bosszantó példakép, / S ha majd veled dorongolják le őket, / Utálni kezd egy újabb nemzedék.”), azért annak csak örülhetünk, hogy a kultikus tisztelgéseknek oly kedvező évfordulón nem a szoborszerűvé merevítés jut a költő osztályrészéül.
Bálint András |
Az ugyancsak Radnóti–szakértő gyanánt tisztelhető Bálint András, valamint a jeles szorgalmú diákként alákérdező Veiszer Alinda vezette műsorok problematikus felét – sajnálatos módon – egy nehezen túlbecsülhető fontosságú főelem, a versek előadása, fel– és levezetése jelentette. Legelsősorban az a (műsor ügykörén nyilvánvalóan túlterjedő) malőr, miszerint a versmondás műfajával a színésztársadalom felvonultatott színe–virága – néhány üdítő kivételtől eltekintve – nemigen tud mit kezdeni. Az orgánumból szavalás tradícióját immár régente felváltó “intellektuális” és/vagy “bensőséges” előadásmód ugyanis csak keveseknél haladja meg a felületi manír szintjét, még ha a szövegfelmondást megelőző törpeinterjúkban rendre a vers személyes interiorizáltságáról biztosítanak is az éppen sorra kerülő szavalók. Ráadásul e megelőző beszélgetések, s különösképpen a vers abszolválását követő, Bálint Andrástól érkező instrukciók (most próbáld meg úgy elmondani a verset…) kínos mesterkéltségükkel az iskolatévés kísérletek legrosszabb hagyományait, az ampermérő mutatóját elkerekedő szemekkel bámuló műsorvezető kimódoltságát idézték. S mi tagadás, hasonlóan mesterkélt rátétnek hatottak azok a kézikamerás, színváltós megoldások is, amelyek ájulnivaló modernségükkel a Radnóti Színház színpadára ásított avítt képi világot kívánták megfrissíteni.
A képek forrása: mtv.hu |
A záró gálaestre, mely a megelőző nyolc adás tematikai sűrítményét kínálta a helyszínen ülőknek és a tévénézőknek, fájdalom, épp ezek a fentebb említett fogyatékok kerültek túlsúlyba. Meglehet, az ígéret, mely szerint a legtöbb nézői szavazatot elnyerő versmondók jutnak e műsorba, teljesült, ám a műsorelemben rejlő játéklehetőség kiaknázatlan maradt, s az amatőr verskedvelők előzetesen beharangozott, s valóban rokonszenves produkcióiból is inkább csak a műsor vizuális igénytelensége vált újfent szembeötlővé. A műsor gerincét így a megújrázott versek láncolata alkotta, néhány szép, emlékezésre érdemes pillanattal (pl. Bálint András vagy Haumann Péter produkciójának köszönhetően), s az elmaradhatatlan Palya Beával, aki ezúttal a kulcscsontján dobolva hajlítgatott népiessé pár Radnóti–verset. A gálát a színészek és a nézők közös szavalata zárta: szépen elgondolt gesztus, szükségképp gyarló kivitelben.
A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Radnóti Év gyűjtőlapon olvashatják.