 Jelenet az előadásból |
Rusznyák Gábor Vérnász-rendezése stílustanulmány, kísérlet García Lorca költői világának, formanyelvének egyszerre lecsupaszítottan realista és szimbolikusan elvont kivetítésére. A bikaviadal helyszínének kicsinyített másaként értelmezhető palánkudvarban két halom liszt. Fehérsége – a belesüppesztett két-három citrom sárga sikoltásával – a napverte spanyol tájra utal, a pohár jég arra vár, hogy a felkarikázott citromból hűsítő limonádé váljék. A lisztkupac mélyén ott a kés is. Citromhoz, emberi szívhez.
 M. Simon Andrea, Gecse Noémi és Domokos László |
Horányi Júlia e. h. és Polgár Péter e. h. a használati tárgyaktól, kellékektől (patkó, szabócenti, fa munkaeszközök) is élethű, anyagszerű díszlete, a folklorikusságot kerülő vidékies, vakító-feketéllő jelmezei készségesen simulnak a duende egy részben jelölésű előadáshoz. (A dráma három felvonásból, hét képből áll. Hatvanöt – részben versben írt – nyomtatott oldal eredetileg. Az előadás Gajdos Zsuzsanna és Veress Miklós fordításából indult ki.) A tér két kis kaput nyitó hosszanti tengelye a terem falain túli, messzi tartományokba vág utat. Az éppen passzív közreműködők gyakorta ülnek figyelmesen az enyhén szögletes porond köré kettős karéjban elhelyezett székek valamelyikén. Minden mozgássor koreografált (nincs megnevezett mozgástervező), de a nekiszaladások, megcsendesedések, iramlások, munkaritmusok dallama főleg az átmérő és a kör, a fénnyel vert centrum és a félhomályos perem tér- és időbeli összjátékából fakad. A Canarro zenekar (Pagonyi András, Szakál Tamás, Vidák Róbert, Jakab Viktor) hangszereit vándoroltatva követi a leánykérés, az esküvői előkészületek, a hétköznapi képek, a lagzi, a szökés-szöktetés, az elégtétel/vérbosszú, a jajdulás, a gyász eseményeit, megfelelő aláfestést biztosítva az alkalmanként énekbe váltó drámának.
 Kálóczi Orsolya |
A cselekmény archetipikussága és líraisága folytán nem szükséges sok értelmező utalást vesztegetni a magánéleti, érzelmi konfliktus és a közösségi, öröklött viszály összeforrottságának bizonygatására. Jó, ha föld a földdel házasodik, törvény, hogy emberéletért emberélet a fizetség. Nemzedékek láncolatán át sokakat – főleg a sirató anyákat – téve szerencsétlenné. (Talán az ellenpontozás kedvéért keresztelte az író az egyik acsarkodó családot Félix – azaz boldog, szerencsés – famíliának, az egyetlen közvetlenül néven nevezett szereplőt Leonardónak, vagyis „oroszlánnak”.) García Lorca másutt adott költői definíciót, mi is a duende, a „kísértet” – a szenvedély, téboly, bénultság, vágy, vér, végzet démona, az évezredeket túlélő pogány antiisten. E misztikum, e képzet esztétizált tetten érése történik Rusznyák rendezésében. Ám a duende csak sejteni engedi magát, elejteni nem.
 Tóth Ildikó és Chován Gábor. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A színészek – szükségképp jelekké, ikonokká válva – becsülettel teljesítenek. Nagy alakítás nincs. Talán nem is kell, nem is szabad lennie ott, ahol a nászéjszakára hiába áhítozó, megcsúfolt derék férj és az egykori jegyes, szerető (már becsületes házasember, apa) kettős drámája az egész közösség, a táj, az örökkévalóság drámája is. A Favágók (Dióssi Gábor, Molnár Csaba, Bocskor Salló Lóránt) a természeti rend diktálta, fáradtan okos (mitologikus) rezignációval kommentálnak és jósolnak, a karakterfigurák az Anyóstól a Kislányig (Fazakas Júlia, Hegedűs Barbara m. v., valamint M. Simon Andrea, Szőcs Erika és Győry András Botond) a görög tragédiák egyénekké szórt karát képviselik (részben a zenészekkel együtt). Gecse Noémi (Leonardo felesége) férjére indázva mentené a menthetetlent, Domokos László a hirtelen jött, átmeneti beletörődésben (ha esküvő, hát legyen esküvő a két torzsalkodó nemzetség sarjai között) jellemzi hitelesen a felejteni nem tudó, hamarosan gyilkossá és áldozattá levő hajdani kérőt. Kálóczi Orsolya mint Menyasszony epedés, durcásság, lemondás, harag útszűkületein át préseli a házasságig a lázadásra, szökésre későn elhatározódó nőt, az Apát játszó Kátai István a különösebb rosszindulat nélküli, korlátolt társadalmi és családi tekintély konvenciókat őrző embere. Chován Gábor némi koravénséggel járul az ifjú Vőlegény valamennyi szóból, mozdulatból, dialógusból eleve kiolvasható, kihallható elkerülhetetlen halálának predesztinációs motiválásához.
Tóth Ildikó m. v. (Anya) törékenyen hajlik a minden porcikájában előre érzett történések fölé. Dikciójának önfegyelme, elfutó-elfúló színei a hús-vér lényt különös embertárggyá másítják. Ő az örök mementó, a megmaradó emlékkő, aki hiába suttogja-kiáltja igazát kés és pisztoly ellen: mindig lesz, aki előhúzza – nem tehet mást…? – a liszt, az élet mélyéről a pengét.