Kiáramlás és delej – 1968 hatása a kortárs magyar képzőművészetre / Centrális Galéria
2008.10.03.

Nehéz ma elképzelni a 60-as évek kis újavantgardista csoportjait, amint cselédszobákban, rettegve és lelkendezve Stockhausent hallgattak, kincsként forgattak egy-egy kortárs nyugati albumot, vagy valamelyik szerencsés társuk párizsi, római élménybeszámolóját hallgatták. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

De ebből a világból nőtt ki az a kiállítás, amely a rejtelmes címet – Kiáramlás és delej –, valamint a magyarázó alcímet – 1968 hatása a kortárs magyar képzőművészetre – viseli. A kérdés persze az, hogy volt-e ’68-as magyar képzőművészet.

A kiállítás tere
A kiállítás tere
’68-asnak lenni: ez elsősorban politikai kategória, amely Párizshoz és Prágához kötődik. A magyar ’60-as évek ’56 közös sokkjában és az enyhülés privát ígéretében teltek; az avantgardista képzőművészek kevés kivételtől eltekintve (érthető módon) lázadásukat a művészetre korlátozták, és a mindent politikai terminusokra fordító hatalom így is fenyegette és szorongatta őket. Kevéssé valószínű, hogy sokakat elragadott az „emberarcú szocializmus” prágai ígérete, vagy a „Legyetek realisták! Képzeljétek a lehetetlent!” barikádépítésben realizálódó párizsi jelszava.

Igaz, a kiállítás egyik meglepetése, hogy volt utcakő-művészet – Csáji Attila, Gulyás Gyula, Pauer Gyula mind megalkotta a maga utcakövét (amely köztudomásúlag a proletariátus fegyvere); a legemlékezetesebben Gáyor Tibor a maga akciójában, amelyben a művészt elborítják az utcakövek. Ám ez ’56 hatása volt a magyar képzőművészetre.

Altorjai Sándor: Festmény vakoknak
Altorjai Sándor: Festmény vakoknak
Egy távoli földrész veszedelmes és kalandor forradalmi romantikája is megragadhatta a művészek fantáziáját. Ahogy Haraszti Miklós Che hibái címen írt akkoriban verset, Gellér B. István észrevette Che Guevara a világsajtót bejáró kiterített holttestének fényképe és Mantegna híres rövidülő Krisztusának párhuzamát, és ebből alkotott szellemes művet. Ám érezhetünk-e ma ebben a doktriner fegyveres prófétában valami Krisztus-szerűt?

Konkoly Gyula Leninvárosi akcióján talán a mezítelen nő úttörőnyakkendőjének van politikai töltete. Szentjóby Tamás konceptje hosszú távon (évszázadokban mérve) minden embert rendőrré, majd minden rendőrt művésszé vizionál. Lakner László – mintegy az elégetett könyvek millióinak pandanjaként – Könyvbaltát fabrikál, amellyel le lehet sújtani. Hogy Altorjay Gábor Rövidzárlat című művének Mao elektromos töltetű Vörös könyvével mi lehetett a jelentése, azt még találgatni sem tudom. Egy jelentéktelen mű, amely csak témája miatt kerülhetett ide, az önégető cseh diák, Jan Palach emlékének áldoz. Látható Pinczehelyi Sándor híres sarló-kalapácsos ironikus önarcképének egyik változata. Tót Endre felirata ezúttal is örömének ad hangot. De már Kemény György Konzervatív szék vagy Altorjai Sándor Festmény vakoknak című gegjében nehéz volna ’68 hatását megtalálni.

Kemény György: Konzervatív szék
Kemény György: Konzervatív szék                  Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Harasztï István Madárkalitkája a kiállított szánalmas állapotban is megőrizte naiv és üde társadalomkritikáját: alighanem ma sem ismerjük találóbb szimbólumát a Kádár-féle konszolidációnak, mint az ezermester művész szerkezetét: amíg a madár békén pihen a rúdon, nyitva a kalicka ajtaja, de mihelyt felröppen, becsukódik. (Madár nincs, a működést csak leírás ismerteti.)

Számos jelentős vagy érdekes művész – többek között Bak Imre, Birkás Ákos, ef Zámbó István, Erdély Miklós, Galántai György, Hencze Tamás, Karátson Gábor, Keserű Ilona, Kondor Béla, Lossonczy Tamás, Maurer Dóra, Nádler István – szerepel korabeli művével. Bizonyára mindegyikre hatott 1968 – de hogy miképpen, azt a kiállítás rendezője, Hajdu István nem világította meg.

Megint egy alkalom- (évforduló) szülte kiállítás, amely előtt nem végezték el azt a munkát, amelynek eredménye lehetne egy kiállítás. Mert a bevezető szöveg merő általánosságai nem tekinthetők annak. S Konkoly Gyula abban idézett fellengzős és frusztrált szövegét (az 1969-es – egyébként valóban jelentős – Iparterv-kiállítás, mint második Armory Show [a modern művészet legendás bemutatója 1913-ban New Yorkban], „benne voltunk a világidőben”, „fél Európa volt lekörözve akkor”) sem tanácsos sorvezetőnek tekinteni. Legföljebb azt a mondatát, hogy „Voltunk 1970-ben, és a »mi jobb, Pesten híres embernek lenni vagy Nizzában pincérnek?« viccem válaszaként disszidáltam.” Ez ugyanis valóban a Kádár-kori magyar élet legfőbb dilemmáinak egyike volt. Egzisztenciális válasz egy politikai kérdésre.

A kiállítás 2008. október 5-ig tekinthető meg.

Vö. Falusy Zsigmond: Route 68
Kürti Emese: Talpra magyar avantgarde

Helyszín:  Centrális Galéria,  Kiállító művészek:  Altorjai Sándor, Altorjay Gábor, Attalai Gábor, Bak Imre, Balogh István Vilmos, Berczeller Rezső, Birkás Ákos, Csáji Attila, Ducki Krzysztof, ef Zámbó István, Erdély Miklós, Ficzek Ferenc, Frey Krisztián, Galántai György, Gáyor Tibor, Gellér B. István, Gulyás Gyula, Gyémánt László, Halász Károly, Haraszty István, Haris László, Hencze Tamás, Karátson Gábor, Kemény György, Keserű Ilona, Kondor Béla, Konkoly Gyula, Lakner László, Lossonczy Tamás, Maurer Dóra, Nádler István, Paizs László, Pálfalusi Attila, Pauer Gyula, Pinczehelyi Sándor, Sáros András Miklós, Siskov Ludmil, Szentjóby Tamás, Tót Endre, Tóth Gábor, Türk Péter, Veszely Ferenc,  A kiállítás rendezője:  Hajdu István
Megítélt támogatás: 50 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Százarcú happening című rendezvénysorozat megvalósítására