Még ifjú újságíró koromban történt, hogy fölszólt a drága Trabalkáné, Erzsike a portáról, hogy röpüljek alá a szobámból, várnak. Le is ballagtam, hát tényleg a DM. szerkesztősége előtt topogott Kálmán, a cigányprímás, és nagy kiáltással, miközben körbe is fordult, akad-e elegendő szemtanú – tessék hoztam magának, ajándékba, és mert megérdemli! –, a kezembe nyomott egy üveg jugoszláv konyakot. S már el is szaladt. Azt hiszem, írtam róla valamit. Szép verőfényes idő volt, fodrozta magát a Tisza, a lidicei emlékmű mellett kismama állt, csillogó szemmel nézett és megtapsolt. 

 

Sok mindent kap az ember ajándékba, ha rendesen, becsülettel dolgozik. Meg akkor is, ha nagyvonalú és stílusos, illetve a jövőben föltétlenül bizakodó új gazdája támad. A Mátrai Erőmű új tulajdonosa, aki korábban a gáz helyes irányultságában volt szakmailag érdekelt, fél disznót ajándékozott a munkásainak. Úgy értem, Pünkösdre. És Húsvétra is. A fél disznó olyan ajándék volt a Mátrai erőmű új tulajdonosától, amely megelőlegezte a szorgos, gondos munkavégzést, hiszen nyilván nem ismerhette korábbi életéből a munkások munkamorálját. Befektetés volt a hús, a bizalom jele. És nem csak az. 

 

Lehetne kellemetlenkedni, hogy akkor most hogyan volt félbevágva a disznó, keresztben vagy hosszában, a keresztbe vágással talán súlyra rosszabbul járt volna az erőművi dolgozó, egy disznó feje, ezt már tudta Ady Endre is, kurva nehéz, és mondjuk tényleg problémásabb elfogyasztani, mint a tarját. De én láttam képen egy ilyen húsvéti csomagot, hosszában volt vágva, a három királyokat elfogta volna a sárga irigység. 

 

Apa jön haza a fél disznóval, alig bír beállni a régi Opellel, mire Sári, aki éppen itthon időzik a bűnös, ellenséges fővárosból, csak mert egyetemista, amikor meglátja a konyha asztalon a kicsomagolt szettet, sikoltozni kezd, és beleszalad a kert mögött elnyúló, végtelen vetésbe, csak ki ne lője ijedtében Géza, a helyi orvvadász. Vegán, suttog maga elé Margit néni, és elsírja magát szőlőszem könnyekkel. Hol van már az, amikor a mindenre kíváncsi kicsi lánnyal együtt vágták el a tyúk nyakát, és aztán ebédnél ő szopogatta az egyik lábat, anyuka a másikat, apa meg a fényesre szopott nyakkal pikulázta el a Himnuszt és Korda Györgytől a Mamma Maria-t. De ez most disznó. Nyilván kapott a fél utca, a fél városrész, az egész szemét környék. Az adományozó nem is tudja, hogy az asszonyok ilyenkor figyelmesebben mérnek, mint piacon a Blága cigány zöldségesnél. Ha mindenki hozta, márpedig hozta a fél disznót, az asszonyok lesúlyozzák a bőröndsúlymérő kézi mérleggel – angol, svéd utazásokra használják, amikor mennek unokázni Oxfordba vagy Helsingörbe -, és aztán egyeztetnek. Bizony lehetnek egy vagy kettő kilós eltérések a megfelezett disznót illetően, és akkor az a férfi, aki a legkisebb súlyú kiszereléssel merészelt haza állítani, volt pofája, kap. Teljesen jogosan. Hogy még ebben is utolsó. Tutyimutyi! Élhetetlen!  

Az Erőmű zöldülő oldalában zökkenősebb lesz a máskülönben sem túl sokat gyakorolt házi szerelem.

Hiába helyezkedsz, János. (idéztem) 

 

Aztán az is érdekes, hogy első gondolásra olcsóbb lenne a fél disznó, mint a készpénz. Hm. A kedves új tulaj belenyúl a zsebbe, egy mozdulat, kiemeli a bankókat, második mozdulat, majd a szétszóró szélbe engedi őket, harmadik mozdulat, szedjétek. Tényleg nem lett volna egyszerűbb akkor már pénzt adni? Megalázó? Első elgondolásra, persze, persze, igen. Csakhogy a pénz, a már meglévő pénz nagyobb értékkel bír, mint az ugyanannyi értékkel bíró fél disznó. Nem vagyok közgazdász, sőt. De azt még én is belátom, hogy a fél disznó megteremtése nagyfokú összefogást igényel, amiben például ez az ország mindig erős volt, és most is az. Tenyésztők, moslékosok, szállítók, képzett vágóhidasok, megint szállítók, darabolósok, csomagolósok, névösszeírók, a konvojt felügyelő rendőr tizedes, rengeteg, rengeteg ember összehangolt munkájára volt szükség, hogy szép, díszes csomagolásban a hűtőplatón heverjen a disznó, és aztán két erős karjaival József, Zoltán, Endre, a gutaütött Zsiga bácsi, és doktor Berczik gyomorfekélyes üzemorvos fölnyúljon érte, és vigye a parkoló felé áhítatos, fegyelmezett léptekkel. Az üzemi atya, Endre testvér, szerényen a sor legvégére áll, ezért jut neki kettő fél disznó, ami végtére is csak, tegyük csak össze, egy, és tényleg. Ez például egy bonyolultabb folyamat volt, mint teszem azt a Katonában megrendezni az impozáns és nagyszabású Rozsdatemetőt. Inkább a bonyolultabb utat választja tehát a tulajdonos, amikor ad. Amire én azt mondom, a pénz olyan dolog, hogy már megjárta a maga rögös, kalandos útját, és tiszta, mint kishúgunk alsóneműje a hipózás után, a disznóhús pedig lehet mindenféle külön egyezmények, árukapcsolások révén olcsóbb, mint amennyit ér máskülönben. Egy fél disznó, egy fél birka, egy fél elefánt nulla forint, ha úgy akarom. Meg lehet csinálni. Egyfelől. Na, de mivel még nem vettem disznót, megnéztem, mennyi az ára, Internet anyám kitörölte szememből a butaságot, és elmondta, hogy pl. a nagyszénási Pljesovszki Pál 2-300 kilós sertéseket 400 forintos áron árul, gondolom, kilónként, hát akkor egy disznó, egy nem olyan nagy disznó százezer forint lehet, félbe vágva meg ötven. Ötven-hatvan-hetven ezer forint. Hogy de az micsoda. Az olyan, mint a CEU, vagy mint a magánnyugdíj, illan, kibaszott okostojáskodás. Cca. Hanem a magyar olyan, amit az új tulajdonos remek érzékkel fölismert, hogy a tárgyiasult valóságot kultiválja, értékeli az olyasmit, amit egy korona szorítása jelent a fejen vagy egy dicshímzéses óvgumi az imádkozással föltámasztott hímvesszőn, a magyar ember azt szereti, ami explicite és konkrétan van, amit meg tud fogni, rá tudja tenni fáradt, fölpüffedt arcát a sertéscombra, át tudja ölelni, ha akarja, ringathatja, tudja verni, ha csalódott benne, csak mert ez a kelet-európai létezésnek az alfája és az omegája, az itteni emberfajta, mert annyiszor rabolták, csalták meg, és mert ő is annyiszor rabolt és csalt, mindig is előnyben részesítette a konkrétat az elvont helyett, és igaza is volt, mert csak az lehet a tiéd, amit ölelhetsz, foghatsz, haraphatsz, üthetsz, leköphetsz. A kamra. A személyes kamra legyen tele. Az a biztonság. Minden más humbug. Európa is humbug. Itt van az istened, féldisznó, magyar, a tiéd, lógnak a kolbászok, a szalonnák tabletjei. Mindenki ugyanarról a telepről tologatja a tepertőt a kölnis, jácint virágos vendég elé, na és?

Akadémikusok, jaj istenem, persze. 

Mi a kisfaszomért akarja kutatni, amit tud az egyszerű paraszt is, ha kinő, levágja, majd kinő megint, aztán lehet vágni újra, ehhez nem kell Babits, a süldő lány pattanásos arcát meg be kell kenni húggyal, ha kiver a láz, egyél fekete retket, oszt jónapot.

Megyünk, bazmeg, holnap a Mezőkövesd-Kisvárdára? 

Na, most meg mit látunk.

Sárika, a vegán bölcsész biceg haza máris a szélfogó nyárfasor felől, kapott vagy három sörétet a gömbölyű fenekébe a vakta csőszlövésből, hull szépen a vére, és mindjárt odafektetik a fél disznó mellé. Odafektetik. Véreznek mind a ketten. 

Csak össze ne keverjék őket.