Eötvös 75 - A Pannon Filharmonikusok koncertje
2019.03.11.

Esterházy és Eötvös Péter dadogó oratóriumában a 2016-ot 2019-re javították: kérdés, meddig lehet ezt csinálni. Erre viszont a kritikusnak kéne válaszolnia. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ha Eötvös Péter oratóriuma, a Halleluja: Oratorium Balbulum a kultúra húslevese, ahogy az Esterházy Péter librettójában elhangzik, akkor a Pannon Filharmonikusok koncertjének első két darabja, a Gliding of the Eagle in the Skies és az Alle vittime senza nome nem étel: mert bár fogyasztható, de lehet, hogy kevésbé fogja magába falni az idő.
 
Eötvös Péter
Eötvös Péter
A Pannon Filharmonikusokat maga a zeneszerző, a 75. születésnapját idén ünneplő Eötvös Péter vezényelte. Habár szokás az olyan előadásokat, amelyen maga a komponista áll pulpitusra, etalonnak tekinteni, Eötvös esetében mégis muszáj észrevenni: a művei sokkal szenvedélyesebbek, sokkal virágzóbbak, mint ahogyan vezényli őket. Pedig jó Eötvöst nézni, szokása szerint pálca nélkül irányít, az ujjaival formálja a hangokat, miközben úgy mozog, mintha úszna – a levegőben, a zenében. Mégis, talán ő sem jött rá egyelőre, hogy mennyire szenvedélyes, szinte romantikus, néhol az impresszionistákkal rokon a zenéje. És ez most nem vád – ne tekintse ő se annak –, hanem méltatás. Előfordul, hogy a karmestert legalább annyira viszi előre a zenekar, mint fordítva. Eötvös zenéje akkor érvényesül igazán, akkor szárnyal magasan, amikor megmutatkozhat látomásos jellege. Az Eagle baszk inspirációkból táplálkozik, két cajont is szerepeltet, noha nem a debussyi, raveli értelemben fogadja magába a folklórt, de nem is töri felismerhetetlenné az alapanyagát. Erről tanúskodnak a PFZ szólistái által mívesen megformált, a tonalitást alig elhagyó hegedű- és csellószólók is - amelyeket a taps alatt nem véletlenül köszönt meg a szerző a szólamvezetőknek.
 
Az Alle vittime senza nome című háromtételes szimfóniát az est konferansziéja, Fazekas Gergely megrázó opuszként tálalja, de ez félrevezető. Ez nem a Szomorú dalok szimfóniája, nem is Penderecki Hirosimája. Tulajdonképpen hamisítatlan programzene, s ezzel nekem semmi bajom nincsen, nem tartom a szimfonikus költeményt a 19. századból véletlenül átpakolt műfajnak. Sokkal inkább érdekel, hogyan fogja fel Eötvös a menekültkérdést – merthogy a darab, ahogy azt a szerző is leírja, „azoknak az arab és afrikai embereknek az emlékére íródott, akik (…) túlzsúfolt hajókra kapaszkodtak fel abban a reményben, hogy majd egy boldogabb világba érkezhetnek”. A program alapján nem ezt várnánk, de Eötvös egy felsőbb nézőpontból szemléli ezt a tengert, s rajta a bárkát. Halljuk a hajótöröttek merülését, megjelenik a fulladásuk, de a zene inkább színes, mint fájdalmas – cseleszta, zongora, szaxofon, gazdag ütőapparátus szerepel benne. Eötvös fantasztikus látnok, s ezzel együtt jár, hogy ragyogó hangszerelő, ezt a színességet pedig a pécsiek játéka hűen tolmácsolja. Ahogy a hajó elsüllyed, hiányát nem az üresség jelzi, a tenger tovább játssza kegyetlen hullámjátékait, a végén sordinós, visszafogott trombitával búcsúzunk.
 
Eric Stoklossa
Eric Stoklossa
Van-e Isten ember nélkül? És ember-e az ember hiánya, ha a zene hiánya is zene? Nem nagy kérdések a Halleluja: Oratorium balbulum kérdései: egy részeg angyal (Iris Vermillion), egy fecsegő narrátor (Mácsai Pál) és egy kórus (MR Énekkar), amely kezdettől fogva vala, megpróbálkozhat a megválaszolásukkal. És a dadogó próféta (Eric Stoklossa), aki mire kimondja jövendöléseit, már be is teljesültek. Humoránál fogva felszabadító, de nem könnyű feladat a mű előadása, a szólisták német szövegmondása viszont tiszta, Iris Vermillion egyaránt megnevettet, ha a kortárs operai hangon vagy ha blues-osan szólal meg.
 
Eötvös és Esterházy oratóriumában Händelnek, Bartóknak, Muszorgszkijnak, Mozartnak, Brucknernek egyaránt kijár a hallelujázásból, akik „a kultúra húslevesében” együtt főnek Babitscsal és a Beatlesszel. Az Oratorium balbulum nem az utolsó oratórium (ahogy Fukuyamának sem sikerült rámutatnia az utolsó emberre), de olyan korban született, amikor nem kellene oratóriumnak születni. Mert nehéz Isten nélkül oratóriumot bütykölni, ez a szövegben is elhangzik, még ha, vitézek, nincs is a széles föld felett szebb dolog az mikrofonvégeknél. Főleg, ha olyan színészi kvalitással bíró narrátor fecseghet bele, mint Mácsai Pál.
 
Először fordult elő, hogy az Oratorium balbulum magyar zenekarral jusson pódiumra, s így az eredetileg a szövegben szereplő 2016-os évszám is 2019-re módosult – sugallva, hogy még ma is érvényes. De – jegyzem meg a széksorok között – a kultúra húslevese megfőtt, meg is ettük, de nem csak azt, hanem a pörköltet és a csokoládétortát is. Hogy a történelem véget ért volna, azt Fukuyama is visszavonta már, s úgy tűnik, a világvége sejtelme nem több mint az étkezés után érzett csömör. Akkor lehet, hogy most éhezni kell, ahhoz pedig a prófétafélék értenek a legjobban. (És persze a tigrisek.) Be szép gondolat!
 
Miközben Esterházy szövege megpróbálja Istent a mondatágrajzok kalitkájába csalni, azon gondolkodom, hogy mennyire időtálló ez az egész, fogjuk-e a 2016-ot a 2019 után 2119-re módosítani. Magyarul kifejezve lesz-e (vagy nem) a prózamenschből prózafeletti ember, kiszabadulunk-e a jelentés börtönéből. Esterházy alaposan körbevezet minket a kalitkában, az todsicher, de Eötvös karmesteri ujjai szabadon úsznak a levegőben, és ahogy a libretto mondja, végül mindenben a zene dönt – megnyugodtam. S mondhat bárki bármit, kár lett volna kihagyni ezt a koncertet.
Szerző: Csabai Máté
Időpont:  2019. március 8.,  Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem