Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MOSOLY ÉS VÉR

Pinchas Steinberg, Alekszandr Knyazev és a BFZ a Müpában
2019. márc. 10.
Egy izraeli karmester, aki eredetileg hegedűművészi pályára készült, és két magyar zenekarral is régóta remekül szót ért. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.
Pár nappal azután, hogy Joshua Bell hajdani mesterét, a legendás hegedű-pedagógust, Joseph Gingoldot emlegette a Zeneakadémia pódiumán, a Gingold–Ysaÿe–Wieniawski „pedagógiai vérvonalra” utalva egy Wieniawski-ráadás szellemes, de kissé rejtjeles konferálásával („a piece by the teacher of my teachers teacher”), egy újabb Gingold-növendékkel találkozhattunk a Müpában – igaz, az illető nem hegedűs, csak annak készült, de végül karmester lett belőle, és nemcsak Gingold: Jascha Heifetz is tanította. A hetvennégy éves Pinchas Steinberget évtizedek óta ismerjük: eleinte csak a Budapesti Fesztiválzenekar visszatérő vendégkarmestereként találkozhattunk vele, 2014-től több éven át ő volt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának elnökkarnagya, és fellép más együttesek – például a Zeneakadémia növendékzenekara – élén is.
 
Pinchas Steinberg
Pinchas Steinberg

Nem véletlen a művészete iránt megnyilvánuló érdeklődés. A BFZ azért hívja meg ismételten Steinberget, mert nagyon vonzó a megfellebbezhetetlen szakmaiság és ízlés, pontosság és biztonság, amely zenéléséből árad. Most is könnyedén „hozta” sokszor megfigyelt erényeit. Olyan műsort vezényelt, amelynek első száma a mosoly világába kalauzol, a második a vér, veríték és könnyek zenéje, míg a harmadikban ez is, az is megjelenik az élet teljességének ábrázolása jegyében. A műsor bevezető száma, Georges Bizet C-dúr szimfóniája – amelyet a rövid életű zeneszerző még a párizsi Conservatoire növendékeként (Charles Gounod osztályában), 17 évesen írt 1855-ben – csupa derű és energia, de legalább ennyire vonzó benne, hogy az ártatlan naivitással befogadott stílushatások egész kavalkádjával lep meg. A nyitótétel színtiszta Mozart, a lassúban sok a Schubert, a scherzo keretrésze Mendelssohnos, de a trió a maga csellókon felzengő dudabasszusával Haydn és Beethoven pasztorális zenéit juttatja eszünkbe, míg a finálé tévedhetetlenül talál rá Rossini szellemességére. Steinberg és a Fesztiválzenekar együttműködése mindenekelőtt a műből áradó elementáris életkedvet közvetítette, a lendületet és temperamentumot, amely a darab minden ütemét átjárja. De bőven jutott figyelem a stílushatásoknak és áthallásoknak is: az érzékeny olvasat, mint eper a pezsgő ízét, a bizet-i kortyok minden zamatát felszínre hozta.

 
Sosztakovics 1. csellóversenyét Alekszandr Knyazev tolmácsolta. Az orosz muzsikust eddig nem hallottam, a Fesztiválzenekar műsorfüzete azonban nagy reverenciával mutatta be, Rosztropovics utódjának nevezve az ötvennyolc éves művészt. Az előadás közvetítette a mű súlyos, küzdelmes karakterét, azt az ádáz hangulatot, amely a négytételes darabot jellemzi (a teljes harmadik tétel nagyszabású cadenza). A zenekar értőn kísért, Pinchas Steinberg pontosan és érzékenyen vezényelt – Knyazev csellójátéka azonban zavarba ejtett, mert bár a tempók, dinamikai árnyalatok, hangsúlyok mind hitelesen hatottak, a hang feltűnően nyers, csúnya volt.
 
Alekszandr Knyazev
Alekszandr Knyazev

Elgondolkodtam: vajon mindez „előadói koncepciónak” tekinthető? A művész az 1. csellóverseny pokoljáró, sötét világához ezt a klasszikus szépségeszményt száműző csellótónust és hangminőséget érzi illőnek? Nem biztos, hogy egyetértettem volna ezzel, de nem is vált világossá a csellóverseny hallgatása közben, hogy valóban erről van-e szó. A ráadásként megszólaltatott Bach-szólószvit-tétel azonban önkéntelenül is választ adott a kérdésre: olyan elnagyolt kivitelezésben, olyan kontrollálatlan hangon és összekent dallamokkal szólalt meg, ahogyan Bachot nyilvánosság előtt ma már nemigen hallani. Ezek szerint a Sosztakovics-előadás nyersesége nem „koncepció” volt: Alekszandr Knyazev jelenleg ezt tudja nyújtani.

 
Annál harmonikusabb és teljesebb élménnyel ajándékozta meg a jelenlévőket a második részben Muszorgszkij Egy kiállítás képei című ciklusa, Ravel sokszor megcsodált, de soha meg nem unható hangszerelésében. Pinchas Steinberg a partitúra minden színárnyalatára érzékenyen, rendkívüli karaktergazdagságot sugallva vezényelt, a zenekar pedig teljes odaadással és látható-hallható élvezettel játszott, a mű dús tuttijaiban éppúgy remekelve, mint a szólókban, amelyeket a szaxofontól a tubáig a legmagasabb fokú igényességgel tolmácsoltak a Budapesti Fesztiválzenekar művészei.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek