Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖREG SZÍNÉSZEK

A fecsegő potyautas 64.
2019. márc. 7.
"Ma a rendezés csiliviliségben relativizálódik, a színészi jelenlét elveszni látszik, elhomályosodik az intim, semmivel nem pótólható humanista tett, úgy értem, a hús-vér megformálása. Mert a pukkanás, a durranás, a petárda, a fényjáték, a repülés, a szaladgálás, a konfetti, a stílbravúr, a kivetítő semmivel nem tudja pótolni azt a rémületes csöndet, zihálást, tétovaságot és elhagyatottságot, amit egy öreg hazug test okozhat a színpadon." SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Mert úgy alakult, és egyáltalán nem dicsekvés, hogy mostanában a szokottnál is többször elnyel valamelyik színház – nagydarab kőből kilegózott, kisalternatív tornatermes – eltátott szája, és egy-egy este alatt ledarálja azt a keseredő húst, ami magam lennék. Néző vagyok, mint akárki más. Tele van a befőttes szívem elvárásokkal, előítéletekkel, igazságtalanságokkal, érzéketlenséggel, könnyű indulattal szórt kritikai hajlammal. Néha elszégyellem magam, mennyire türelmetlen vagyok azzal, ami pedig az emberi lét leghűbb, legbánthatóbb, legkiszolgáltatottabb mása – színház -, és mint a tribün népe, olyan hallatlanul okos leszek a megítélésben. Mennél hangosabb vagy, annál bölcsebb is, nem? 
 
Aztán hogy így jártam színházból ki és be, egyszerre eszembe jutott az öreg színész. Tavaly láttam a Pesti Magyar Színházban Béres Ilonát és Fodor Tamást egy Ionesco darabban székeket pakolgatni, dadogtam is valamit róluk, olyan gyönyörűek, roskatagok és időtállók voltak.
Azt akarom kérdezni, és a nagy színházi hercehurcában – tao, függetlenség, bátorság, egyebek – ez csupán egy szolid mellékkérdés, hogy ti. a mai magyar színház vajon meg tudja-e öregíteni a színészeit. Hagyja-e. Engedi-e. Tesz-e érte. Segíti-e. Tud a nézőtéri paciens elküldött, megsértődött, maguktól elvonult öreg színészekről, persze. De. Ad-e lehetőséget, valami esélyt arra, hogy az a ma még snájdig fiatal tigris, az a harsogó húsú lány utóbb, csak mert az emberélet stációi ebbe az irányba mutatnak, hogy végül egy öreg, fehérre lassult, megbölcsült színészként jelenjen meg? Milyen szép öreg színészeket láttam gyerekkoromban – Kékes televízió vagy Mátra. Gobbi, Major, Dajka Margit, Szirtes Ádám, Mensáros, Darvas Lili, Páger, Rajz János, nem sorolom. Azt is tudni vélem már, hogy bizonyos színészek nem képesek öreggé válni. Úgy értem, megöregedni. Valaminő dramaturgiai kényszer tolja a fiatalság felé a produkciók és egyáltalán a színházak átlagkorát, szerintem, és szóljon rám, aki jobban tudja, de ilyen fiatal általános színházi fölhozatalban még nem volt részünk, nekünk, műélvezőknek, csak mert a fiatalnak frissebb és jobb a szaga, kevésbé fél, a fejével üti át a falat, akrobata is, megfelel a korkívánatnak, de azért. Kedves színházaink keserves, fájdalmas erőfeszítéseket tesznek a folyamatos tematikai és vizuális megújulásért. Táncoltatnak. Improvizálnak. Poétikus módon nyúlnak közügyhöz, aktuálishoz. Nyersek, véresek, kitárulkozók. Nagyon összetett dolog ez, de az öregeket akkor sem nagyon látom, még ha szinte véletlenül Molnár Piroskát vagy Pogány Juditot megtalálom. 
 
Minden pillanatunk információs özönvíz. Régen a hírt meg kellett érteni, át kellett gondolni, illett mérlegelni, el kell helyezni tudatunk olvasófalára. Ma? A hír a hírhez lökdös, ugorj. Régen például a hír érdekelte maga magát. Ma egy hír addig sem érdekes, amíg olvassák. Mintha a nagyságos folyamatok lemondanának arról, hogy az ember teljesnek élhesse meg az életét, ami például azt is jelenti, hogy egy megélt történés végét éppolyan fontosnak, érdekesnek és becsülendőnek fogjuk föl, pedig már az elmúlás vet rá árnyékot. Tizenötéves boncdoktorok, nyomozók fénylik tele a dramaturgiai utcát.   
 
Az öreg színész tkp. egy romos vár. Átcúgol rajta történelmi szél, veri nemzeti eső, de már nem tudja bántani, mert bántották eleget, bukott, mászott, maszatolt, megtanulta és elfelejtette, és mindez őt megvédi. Hát hol látok én a kedvenc színházaimban, és most nem sorolom őket, olyan öreget, aki mellé odaülhetnék, és csak azt mondanám, szólni se kell, csak ziháljon itt mellettem azzal a szép, szürke tüdejével?! Az öreg színész formátum. Nem feltétlenül nagy, de az egykor volt nagyság képviselete mégis – egy remegő, visszeres, férgek dúlta domb tudja a hegy mélyzengésű, tündérdalba is forduló váltó hangját. Amit néha gyötrő köhögés vált föl. Ezt hol látom úgy általában? Csak mert ez egy színházi feladat lenne, gondolom, egy nagy, összetett, idővel járó, türelmet és megértést megkívánó eljárás, hogy öreg színész szülessen, és az kitündökölje az élet dohosságát a Pacsirtából, a Csirkefejből, az Égigérő fűből, A székekből vagy A viharból. Fekete Ernőből például biztosan nagyszerű, öreg színész lesz, csak mert ő valamilyen különleges adottsága révén a saját középkora fölött is át tud árnyékolni, meg tudja mutatni, miféle jelenség az igazi vénség. 
 
Ma a rendezés csiliviliségben relativizálódik, a színészi jelenlét elveszni látszik, elhomályosodik az intim, semmivel nem pótólható humanista tett, úgy értem, a hús-vér megformálása. Mert a pukkanás, a durranás, a petárda, a fényjáték, a repülés, a szaladgálás, a konfetti, a stílbravúr, a kivetítő semmivel nem tudja pótolni azt a rémületes csöndet, zihálást, tétovaságot és elhagyatottságot, amit egy öreg hazug test okozhat a színpadon. Rendezőink látomásai igencsak szépek, nagyvonalúak. Ma tomboló látvánnyal írják le történeteinket. 
Szép is, persze, amíg tart. 
Aztán meg viszem haza az ürességet.  
Egyszer volt egy gyerekelőadásom. Vidéki színház, zenés nagymenet, csupa hazai sztárral. Játszott benne egy idős vidéki színész is, láttam sokszor mindenfélében, szerettem nagyon, igazán nagyra becsültem. Olyan icipici mellékszerepben tette akkor a dolgát. Rutin. Megszokás. Aztán az előadás végén a színház folyosóján összefutottunk. 
Mondtam neki, a szerző vagyok, és gratulálok nagyon. 
Nézett rám, összehúzta a szemét, sóhajtott, aztán így szólt, elmész te a picsába, kisfiam.  
Ps.
(Most pedig elmegyek a Bábszínházba és megnézem A vihart.)
(Megnéztem. Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás egy nagyszerű rendezésben üdvözülhetett.) 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek