Nagy Katica, Kocsis Pál

„Ami a darabot illeti, szerzője, éles gondolkodás után felfedezett benne valami tendenciát: azt akarja bizonyítani, hogy megkaphatja az ember a porcióját, ha hajlandó megfizetni. És ha nem hajlandó megfizetni. Ha épp csak megfizeti…” – olvasható az ichtyosaurusos színlapon, és ez a szöveg el is hangzik egy hangsúlyos helyen: az előadás második részének legelején. Ennek tanulsága szerint Brecht azt állítja, hogy akár megfelelünk a társadalmi elvárásoknak, akár nem, akkor is nagyjából ugyanannyit kapunk az élettől, és az egész végképp irreleváns, ha a halál szemszögéből tekintünk rá vissza. Csakhogy ennél az értelmezésnél kicsit kilóg a lóláb, ugyanis a dráma utolsó jelenete egyáltalán nem ezt, sőt épp ennek ellenkezőjét bizonyítja.

Baal ugyanis az utolsó jelenetben a favágók között egyedül és kiszolgáltatottan hal meg, utolsó perceiben pedig retteg az elmúlástól és a magánytól. Sophie mondatait visszhangozza ekkor, könyörög a favágóknak, hogy maradjanak vele. Ebből az aspektusból élete kevéssé tűnik konzisztens döntések folyamatának, önkényesnek és kicsinyesnek annál inkább. Itt ér véget a kecskeméti előadás első része, ám az, hogy a második felvonásban Baal mégis szabad lesz, inkább dramaturgi-rendezői döntésnek látszik.

Az első részben ugyanis a Baal 1926-os változatát látjuk elejétől a végéig, majd a második részben jeleneteket játszanak el a színészek az 1918-as és 1919-es verzióból. Míg az első részben végig Kocsis Pál alakítja Baalt, addig a másodikban mintha Baal visszaemlékezne a múlt eseményeire, a jelenetek jó részében a körülötte élők, vagyis Baal működésének kárvallottjai bújnak bele az ő szerepébe, és a Kocsis Pál által játszott Baal kívülről figyeli az eseményeket. A szereplők ezekben a jelenetekben nemcsak egymáshoz, hanem Kocsis figurájához is beszélnek, aki mintha az utolsó jelenetre megértene valamit. „Nem akarok több nőt” – mondja Ekartnak, és ezzel a mondattal fejeződik be az előadás.

Kocsis Pál

Ugyanakkor nincs egyetlen olyan Brecht által megírt verzió sem, amelynek ez lenne a vége, az 1918-as és az 1919-es szövegváltozatban is megöli Baal Ekartot, a halált a címszereplő mindig magányra ítélten várja. Hogy Zsótér Sándor mégis így akarta befejezni előadását, annak a legvalószínűbb oka, hogy fel akarta szabadítani Baalt. 

„Egyszerűen nem célja áruba bocsátani tudását, költészetét, magát. Nem adja el magát, karriert se csinál. Neki nincs családmodell képe, ha lehet így mondani. A szerelem szembejön vele. Amikor vége, kilép, mint egy ajtón. Baal nem direkt sért, az emberek érzik sértőnek magukra nézve a kívülálló voltát vagy viselkedését. Nem polgárpukkaszt. Nem letéríthető a vágányáról. Nincs benne igazodási készség” – mondja Zsótér Sándor egy interjúban, ami világossá teszi, miért tartja fontosnak a figura felszabadítását a második felvonás végén. Ez az álláspont viszont Baal és a körülötte élők viszonyának megvizsgálásakor erősen vitatható. Hiszen nemcsak a társadalmi igazodási készség hiányzik a főszereplőből, ahogy azt Zsótér állítja, hanem az empátia is. Baal probléma nélkül tesz tönkre maga körül emberi életeket, lelkiismerete nincs, képtelen a szeretetre, nem kegyelmez senkinek. Mindez pedig nem a társadalmon kívüliség szabadsága, hanem a zsarnok szabadsága inkább, alávetettjeinek hozzá való vonzódása pedig Stockholm-szindróma. 

Ha Brecht későbbi színműveit tekintjük, például A kaukázusi krétakört vagy A szecsuáni jólélek című drámáját, láthatjuk, hogy a szerzőt nagyon érdekelte az empátia és a szolidaritás társadalmi megvalósíthatósága. Innen nézve Baal története is kevésbé tűnik a magát áruba nem bocsátó, szabad, társadalmon kívüli művész történetének, sőt éppen azt mutatja meg, hogy a társadalmon kívüliség és a szabadság csak illúzió, de ebből az illúzióból lehet mindenki által csodált művészetet teremteni.

Zayzon Zsolt, Nagy Katica. Fotók: Katona József Színház

Hogy Baal mennyire lelketlen és mennyire képtelen az együttérzésre, talán még sosem volt olyan kristálytiszta, mint Kocsis Pál játékában. Egyszer melankolikus tekintettel néz a távolba, máskor némi gúnnyal és megvetéssel, vagy épp szeretettel a többi szereplőre, arcáról a mosoly letörölhetetlen, saját költészetén kívül szinte semmi nem érdekli. Vonzó és visszataszító figura – nagyjából ugyanezt a dichotómiát írtam le Kocsis Platonov-alakításáról is, ám míg Platonovként tele volt erővel, érzéssel és lázadással, addig Baalként kiégettséget, enerváltságot és érzéketlenséget mutat.

A szexualitás az előadásban tárgyakon keresztül jelenik meg. Legtöbbször narancsokon keresztül érintkeznek a szereplők. Az előadás elején Baal az elé térdelő Emilie (Csombor Teréz) szájába csöpögteti a narancsot, akár egy pornófilmben, máskor a szereplők vadul, a héján keresztül szívják ki a gyümölcs levét, és van, amikor a szájukban tartva, azon keresztül csókolják egymást. Az előadás egyik legbrutálisabb jelenete tulajdonképpen egy szexuális erőszak: Baal és Johanna szexjelenete. Baal levetkőzteti Johannát (Nagy Katica e.h.), harisnyáját egyik lábáról lehúzza, majd a nő mindkét lábát egy harisnyaszárba gyömöszöli, aztán felrántja a melléig, az anyag nyúlik egy darabig, aztán recsegve szakad szét, mint a szűzhártya. Johanna riadt arca és apró vékony teste az ellenpontja Baal termetének és rutinszerű mozdulatainak. Ebből a jelenetből nagyon pontosan megértjük, miért kell Johannának meghalnia.

Mivel a testiség narancsokon és harisnyákon keresztük materializálódik az előadásban, különösen hangsúlyos lesz az a jelenet, amelyben Baal meggyilkolja Ekartot (Orth Péter) – ez ugyanis egy hosszú, szenvedélyes csókon keresztül történik. Ez a gesztus (amely persze bibliai utalás is egyben) teszi egyértelművé, hogy Baalnak egyetlen valódi, őszinte érzelme volt élete során, amelyet féltékenységében pusztított el. A második rész utolsó jelenetében azt mondja Ekartnak, hogy szereti, amely mintha egy ismeretlen, ideális világot nyitna meg előtte, a szeretet megélése tűnik az igazi szabadságnak.

„Brecht-rejtvényeket fejtek” – mondta Zsótér Sándor egy vele készült interjúban, ám időnként inkább úgy érzem, hogy a rendező Brecht-rejtvényeket ad fel, amelyek megfejtése rengeteg agyi munkát és előzetes tudást igényel. Erre rímelnek a nézők beszélgetései a büfében és a ruhatárnál, amikor a „lila”, „elvont” és az „értelmetlen” kifejezéseket használják a látottakra. Zsótérnak „egyszerűen nem célja áruba bocsátani tudását, költészetét, magát”, ami üdvözlendő művészi attitűd, ám a művészeti produktum így sokszor csak kiváltságos kevesek ajándéka lesz.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.