Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KÍNAI ÁLLAM KIKAPARTATJA A GYEREKED, ÉS MÉG KI IS TÜNTET ÉRTE

So Long, My Son / Berlinale 2019
2019. febr. 20.
Aki tartalmas moziélményre vágyott, annak ázsiai filmre kellett jegyet váltania a Berlinálén. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Erős volt a kínai jelenlét idén Berlinben: vetítettek thrillert a kínai korrupcióról (The Shadow Play), drámát a megbélyegzett melegekről (A Dog Barking at the Moon), felnövésmesét az ujgur kisebbségről (A First Farewell), a versenyprogramban pedig három kínai film is helyet kapott. Volna, ha Zhang Yimou politikailag kényes One Secondjét nem vonják vissza az utolsó utáni pillanatban, technikai problémákra hivatkozva.

A fesztiválon persze azonnal elterjedt a hír, hogy a technikai problémák politikai okokat takarnak, Kínában ugyanis a mai napig erős a filmcenzúra: Lou Ye dokumentarista thrillerének, az utcai zavargásokkal nyitó és a vállalkozóipari korrupcióról szóló Shadow Play-nek két évébe telt megszerezni a moziforgalmazást engedélyező ún. sárkánypecsétet. A kínai állam, amely egyre közelebbről figyeli meg az állampolgárait, a filmipar feletti kontrollt is szorosabbra fűzte az elmúlt években, és a cenzúrát az állami tanácstól egyenesen a kommunista párt propagandaosztályához utalta át.

Könnyen lehet, hogy a kínai kulturális forradalom alatt játszódó One Secondon is változtatásokat eszközölnek, hiszen a történelmi eposzokat kiemelt figyelemmel követi a vezetés. Amely hiába ismerte el hivatalosan, hogy Mao Ce-tung több millió ember halálával és a kulturális örökség megsemmisítésével járó ámokfutása katasztrofális fejezete volt az ország történelmének, a kulturális forradalom még ma is annyira érzékeny téma, hogy nyílt kritikáját csak elvétve tolerálják.

Ezek után nem csoda, ha tapasztalt fesztiválozók arra készültek, hogy a versenyprogram másik politikus kínai filmje, a So Long, My Son (Di jiu tian chang) bemutatóját is törlik. A kínai rendezők hatodik generációjához tartozó Wang Xiaoshuai, aki neorealista drámáival nem egyszer megpiszkálta már a kommunista hatalmat, most arról forgatott filmet, hogyan tesz tönkre egy kínai családot a kínai családpolitika, nevezetesen az egygyermekes születésszabályozási rendszer.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A kínai vezetés a II. világháború után megugró népszaporulat, majd az ebből kifolyólag súlyosbodó lakhatási és élelmezési válság hatására döntött úgy, hogy mesterségesen szabályozza a gyerekvállalást. Végül 1979-ben vezették be az egygyermekes törvényt, amelynek megszegőit pénzbüntetéssel, elbocsájtással sújtották, és gyakran abortuszra, sterilizációra kényszerítették.

Aligha véletlen, hogy most készült el a So Long, My Son, és végül a berlini premierjére is sor kerülhetett, hiszen a kínai állam 2016-ban megszüntette az egygyermekes családpolitikát, és úgy döntött, többé nem szól bele a családtervezésbe. A születésszabályozás nem várt negatív hatásokat hozott, elöregedett a kínai társadalom és felborult a nemek aránya, mert a kínai családok a fiúgyermeket részesítették előnyben, a lányokat gyakran elvetették. Visszafelé tüzelni pedig a súlyosabb ügyektől eltekintve (ld. One Second) még a kommunista diktatúrában is lehet, ezt már mi is megtanultuk a Kádár-korban, ahol a Rákosi-rezsim hibáit mindaddig lehetett kritizálni, amíg a filmek csak áthallásosan provokálták a jelenkori uralmat.

Wang Xiaoshuai három órában és három évtizeden át, a ’80-es évektől a mai turbókapitalizmus kiépüléséig göngyölíti fel a kínai társadalom változásait. ’86-ban, egy északi kisváros víztározójának peremén bolondoznak fiúk a vízben – amíg egyikük bele nem fullad. A szülők gyászolnak, pár évvel később mégis egy kamaszfiút nevelnek, akit ugyanúgy XingXingnek hívnak, mint tragikusan elhunyt gyereküket.

A legalább három idősík között ugráló filmet eleinte nehéz követni, különösen a nyugati nézőnek, aki nem feltétlenül ismeri fel azokat a kulturális jeleket, amik eligazíthatnák, Kína melyik részén és melyik korszakában járunk éppen. A realizmusra törekvő Xiaoshuai nem fényképezi látványosan eltérő stílusban az eltérő periódusokat, és a színészeit sem öregíti meg a nyugdíjas éveik előtt. Ám a kronológiai bakugrások idővel a helyükre kerülnek, és összeáll a kép: XingXinget örökbe fogadták, hogy pótolják az elhunyt fiukat, de a problémás srác megszökik otthonról, mert megroppan a kimondatlan elvárás alatt, hogy valaki mást helyettesítsen a szülei életében.

A So Long, My Son az időben visszafelé haladva fejti fel az ősbűnt, az egyik gyerek halála és a másik elszökése mögött rejlő traumát. A szülőknek ugyanis lehetett volna még gyerekük, de Yong Mei pont akkor esett teherbe, amikor törvényerőre emelték a születésszabályozást, és legjobb barátjuk, a pártfunkcionárius Haiyan arra kényszerítette, hogy vetesse el magzatát. Kényszerabortusz, sterilizáció, pénzbüntetés – a kínai családpolitika borzalmai úgy sűrűsödnek össze ebben a nagy drámai erőket mozgató filmben, hogy az még véletlenül sem tankönyvi illusztrációnak, hanem elkerülhetetlen sorsdrámának hat. A diktatúra abszurditása árad a filmből, amelyben a kínai állam előbb kikapartatja Yong Meiék gyerekét, majd kitünteti őket mint kiváló állampolgárokat, hogy kínmosollyal az arcukon viseljék a díjazást a munkásceremónián.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ez a kínmosoly vonul végig a filmen, ahogy a házaspár próbál jó arcot vágni, reményre, boldogságra lelni, miközben a szélsebesen változó kínai történelem ide-oda cibálja őket. Ebben a bakugrásokban fejlődő társadalomban nyeri el az értelmét a So Long, My Son időszerkezete, amelyben akár éveket is ugrunk különösebb jelzés nélkül, hogy mi is ugyanúgy kapkodjuk a fejünket, mint a keményvonalas kommunizmusból a turbókapitalista piacgazdaságba csöppenő szereplők, akik előbb munkájukat, majd életkedvüket is elvesztik a változások közepette. Xiaoshuai a puzzleként megbontott, majd összeillesztett idősíkokkal ráadásul azt is hatásosan méri fel, hogyan hat az emberre, ha naivan kiszolgál egy rezsimet, de a tettét legalizáló eszmerendszer idővel kibomlik a talpa alól.

A So Long, My Sonban késve jelentkezik a bűntudat, amikor már az állam is elismerte tévedését, és úgy hatalmasodik el a pártfunkcionárius baráton, mint a fekély, amitől lehetetlen szabadulni. Xiaoshuai gyerekvállalási melodrámája, a Testvéráldozat után újfent az önfeláldozás és a gyász tragédiáját forgatta le, amelynek néha túlzásnak tetsző, háromórás játékidejét a múlt bűneivel való szembenézés, illetve annak megkésettsége igazolja. A So Long, My Sonban két óra után feloldódnak a konfliktusok, de a film még egy óráig fut tovább, mint a leállított motorú autó, amit hajt még a lendület.

„Már csak arra várunk, hogy megöregedjünk” – mondja az apa, és a látszólag céltalanul továbbcsordogáló film épp az életük értelmét elvesztő szülők fájdalmára, ürességére világít rá. Erősen, látványosan: a So Long, My Son a végére felemelő történetté érik, amely a kínai történelemből kihullott kisembereknek állít emléket. Önkéntes száműzetésként Kína déli részére költöző hősei kimaradnak a gazdasági forradalomból: a kényszerabortusz nemcsak a gyereküket és a jövőjüket, de a jólétüket is elveszi. Nincs utódjuk, aki gondoskodna róluk időskorukban, és a gazdasági fellendülés előnyeit sem élvezik a szegényebb délvidékre költöző hajójavítóként.

Különösen érdekes nyugati szemmel nézni, hogyan tárul elénk a kínai kommunizmus világa, amelyben Boney M-hallgatásért börtön jár, és ha nem mennek be dolgozni, betegszabadság helyett pénzbüntetést kapnak a szülők. Errefelé, Kelet-Európában ismerős helyzetek, kockás abroszok, koszlott gyárak és az orwelli diktatúra háttere előtt bomlik ki Xiaoshuai meghitt drámája, amely a finom, gesztusértékű humort sem nélkülözi. Emlékezetes, ahogy a Pekingbe sok év után visszatérő apa viccesen tiszteleg Mao szobra előtt, amely egy letűnt kor ereklyéjeként sehogy sem illik már a Győzelem Pláza elé – szelleme mégis velejéig áthatja a kínai politikát a személyi kultuszt építő Xi Jinping elnöksége alatt.

Wang Xiaoshuai a kínai mozi nagyhatású eposzainak sorát gyarapítja a So Long, My Sonnal, amit nyugodtan felhelyezhetünk Zhang Yimou Élni vagy Jia Zhangke Platform című filmjei mellé. A Berlinbe visszajáró rendező, aki A pekingi biciklista neorealista meséjével a zsűri díját gyűjtötte be, ezúttal sem távozott elismerés nélkül a fesztiválról. A két főszereplő, Wang Liyun és Liu Yaojun a legjobb férfi és női színésznek járó Ezüst Medvét vihette haza – revelatív alakításukat nézve, azt kell mondani, abszolút megérdemelten.

A film adatlapja a Berlinale honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek