Február 6-i zeneakadémiai koncertjük műsorán Joseph Haydn vezető eszterházi csellistájának, Anton Kraftnak a C-dúr csellóversenye, ezt követően pedig magának Haydnnak a Kraft számára írt D-dúr koncertje, továbbá Debussy hárfára és zenekarra komponált Két tánca, a szünet után pedig Mozart K 543-as Esz-dúr szimfóniája szerepelt. (Megjegyzendő: Anton Kraft természetesen pontosan ugyanúgy nem volt „Antonín”, mint a műsorfüzet nevezi, ahogyan A per szerzője sem „František” Kafka s a Le Grand Macabre-é sem „Gheorghe” Ligeti. S ide kívánkozik az is, hogy ha az ismertető megírását felkészültebb szerzőre bízták volna, akkor bizonyára az a téves híresztelés sem került volna bele a szövegbe, hogy az Armida volt Haydn utolsó operája.)

Várdai István

A koncertet tehát Kraft koncertje nyitotta, amely időben csupán egy vagy két évtizeddel későbbi a Haydn-versenyműnél, ám a két művész hosszú ideig tartó szoros zenei együttműködésének ellenére egy egészen más, jóval extrovertáltabb, tablószerűbb, „19. századibb”, talán az első Beethoven-zongoraversenyektől is megérintett versenymű-típust képvisel. A hangzás fontos elemét képviseli a trombiták-timpanik gyakori használata, a kürtök jelentős szólói, a színek hangsúlyozott gazdagsága. A Manchester Camerata tömör, nemes hangzásával ebben az előromantikus, kvázi-nagyzenekari szerepben is meggyőzően mutatkozott be, jóllehet számukra inkább a Haydn- és a Mozart-mű által kínált szerepet éreztük volna testhezállónak.

Kraft további feltűnő stílusjegye a mindent átható dallamosság és egy egész pici bőbeszédűség; mindebből a Takács-Nagy Gábortól megszokott maximális művészi intenzitás és a legapróbb részletek fontosságának hangsúlyozása valami igen egyéni, harmonikus, szuggesztív egészet kovácsolt össze. A lassú tétel a kantábilitás mellett beszédszerűségében is remekelt, s a színességre való törekvés itt a kromatikus menetekben is érvényesült. A legbájosabb benyomást mégis a meglepő módon Moderato tempójelzésű zárótétel – „alla Cosacca” – tette, amelynek mackós alapmozgását jócskán megmozgatják a szólóhangszer virtuóz fickándozásai. Várdai István mind virtuozitása, mind a különleges, táncos–humoros alapkarakter megragadása, mind az egész darabbal való teljes azonosulása révén sok örömet szerzett a hallgatónak – érdemes volt vele újrafelfedeznünk ezt a maga korában igen elismert darabot.

Ugyanő a Haydn-koncertben, ebben a folyamatosan daloló, de valahogyan mégis introvertáltnak ható, finom megoldásai révén kamarazeneszerű darabban elmélyült kamarazenésszé változott át, s maga is szebbnél szebb finomságokkal szolgált. Például a főtémában elrejtett apró, kromatikus sóhaj-gesztus földöntúli könnyedségével, vagy izgalmas, rebbenésszerű belső hangsúlyok felvillantásával. Nagyszerű közös produktum volt az Adagio végtelen simasága és nyugalma, valamint a tétel nagyszerűen megformált, szívbemarkoló lenyugtatása, mely Mozart hegedű-brácsás sinfonia concertantéjának analóg pillanatát juttatta eszünkbe. S azután pompásan sikerült a könnyed hangvételű finale és benne a bugyborékoló cadenza.

Takács-Nagy Gábor és a Manchester Camerata

Ezen a napfényes tónusú koncerten nem hatott idegennek a Debussy-kompozíció sem a maga idilli, stilizált táncaival. A zenekar vonósai különlegesen olvadékony hangzást kevertek ki a hárfa háttérfüggönyének szerepére, de hallottunk egy szép és jelentékeny brácsaszólót is. Ha a szakrális tánc varázslatosnak hatott, akkor a profán tánc maga volt a légiesség; így a maga módján ugyancsak varázslatos. Vigh Andrea pedig a többi zenésszel tökéletes harmóniában, a középpontban és mégis a teljes varázslat részeként vett részt az előadásban.

Az est legteljesebb, legjelentősebb élményét azonban egyértelműen a Mozart-szimfónia szolgáltatta. A három posztumusz Mozart-szimfónián belül az Esz-dúr – a műsorismertető szerint – „zsenialitásában és monumentalitásában nem marad el a másik két darabtól”; ezt azonban elég gyakran szokás úgy érteni – még ha a szerző esetleg nem hallott is róla – hogy azért a K 543-as Esz-dúr „a legkevésbé egyenlő” a három közül.

Annyi biztos, hogy Takács-Nagyék mindent megtettek azért, hogy a darabra ne ilyen szemszögből tekintsünk. Mindenesetre semmifajta elvesztett labdát, azazhogy ki nem használt lehetőséget nem ismertek. A lassú bevezetés monumentálisan méltóságteljes volt, a díszítő girlandok zizzenően légiesek, a gyors főtéma „beúszása” a képbe mérhetetlenül finom és elegáns. A vonóskar hangzása maga volt a melegség, a tételek csomópontjainak agogikai tartóoszlopai erőteljesek és szilárdak. Szinte meglepetten csodálkoztunk rá a lassú tétel legatójának kohéziós erejére, a varázslatos hangszínváltásokra, a Sturm und Drang-os középrész gyönyörű lontano-effektusára, az egész zene sokatmondó beszédességére. Új benyomásokat szerezhettünk a zárótételről is, amelynek könnyed száguldásához a hajszálpontos kivitelezés mellett ezúttal olyan adalékokat kaptunk, mint ravasz belső akcentusok és a pasztellszínek váltakozása. De talán a legnagyobb trouvaille-t a menüett jelentette (ebből játszottak ráadást is), amelynek kimondott és a lehető legbruegelibb, életvidám, parasztlakodalomba illő ländler-karaktert adtak – ezeket a megváratott agogikákat, azt hiszem, nagyon kevesen merték volna megkockáztatni. Takács-Nagy merte, s az eredmény: lenyűgöző élmény, maga az Élet volt.