Egy ciprusi szállodai szobában műbőr táska, benne iratok: diplomata-útlevél, szovjet tartózkodási engedély és számos küldemény, némelyik Hruscsov és Brezsnyev elvtársnak címezve – nem, ez nem egy új le Carré-regény nyitójelenete, ez maga a valóság, pontosabban: a történelem. 

 

2016-ban „egy véletlennek köszönhetően” Ungváry Krisztián birtokába jutott Rakosi Matvej Joszifovics, azaz Rákosi Mátyás több mint háromszáz darabos irathagyatéka. A magánleveleket és egyéb dokumentumokat tartalmazó – finoman szólva is titokzatos provenienciájú – gyűjtemény majd’ három évtizedet ölel fel a diktátor életéből, 1941-től egészen 1970 novemberéig. Tudva jól, hogy interpretáció nélkül az irategyüttes pusztán csak talált tárgy, Ungváry a szovjet-orosz valóságot az 1970-es években moszkvai tudósítóként behatóan megismerő Meruk Józseffel közösen arra vállalkozott, hogy a dokumentumokat történeti kontextusba helyezze, olyan eddig ismeretlen történeteket, apró mozzanatokat hozva így felszínre, melyek egyszerre vetnek élesebb fényt Sztálin legjobb magyar tanítványának lelkivilágára, élethazugságaira és arra a groteszk, abszurd világra, melynek felépítésében főszerepet vállalt.

 

A totalitárius rendszerek és hataloméhes működtetőik velejébe látó Orwell egyszer azt nyilatkozta, hogy az Állatfarm kulcsjelenete az, mikor a disznók az almát és a tejet megtartják maguknak: akkor mutatják ki a foguk fehérjét. A magyar Napóleon még hatalomra sem került, de már kivillantotta agyarát: a Horthy-korszak idején a szegedi Csillag börtön vendégszeretetét élvező Rákosi – hithű kommunistaként – egyik rabtársának bizalmasan „idióta egalitarianizmusnak” [sic!] nevezte azt az elvet, hogy a börtönbe kívülről juttatott élelmet egyenlően osztják el az elvtársak között. Ez persze csak az egyik sajátos eleme volt politikai krédójának, s annak az élet- és hatalomstratégiának, amely börtönévei alatt kristályosodott ki. Nem véletlen, hogy e jellemformáló időszak bemutatását választották a szerzők a kötet kiindulópontjául, ami mögé aztán a forráslelet azon gyöngyszemeit fűzték föl, melyek a legszemléletesebben mutatják meg, ki is volt valójában a magát 1960 nyarán az MSZMP küldötteinek „árnyék (értsd: hivatalos papírok) nélküli embernek” definiáló száműzött pártvezér. Sokatmondó, hogy ez az együttérzésre apelláló öndefiníció is hazugság volt, manipuláció, ahogyan az világosan kiderül a könyv első fejezetében bemutatott, 1959-es keltezésű szovjet tartózkodási engedélyből. 

 

Persze nem ez volt Rákosi egyetlen és legnagyobb hazugsága. Azt például, hogy mennyire távol állt tőle az egyenlősdi, egy 1941 októberében, Moszkva pánikszerű evakuálása idején kelt beadványa bizonyítja. A városban tartózkodó magyar politikusnak e drámai napokban az volt a legfontosabb dolga, hogy a Kremltől néhány sarokra fekvő luxuslakásának használati jogát átruházza feleségére. Mondani sem kell, erről az aprócska részletről Rákosi elfelejtett említést tenni memoárjában – alighanem ellentmondott volna az ott felvázolt puritán imázsának. Annak az arculatnak vagy brandnek – ahogy a szerzők nevezik –, amit mérgező intrikák és sok-sok emberélet árán alakított ki magának a magyar nép szeretett vezére. Az érzékeny és nem mellesleg rendkívül olvasmányos levél- és dokumentumelemzések meghökkentő módon mutatják be e mítoszteremtés félelmes építőköveit, az árulást, a besúgást, a hideg, számító racionalizmust, a szovjet potentátokhoz való dörgölőzést, a meghunyászkodást és a kegyetlen leszámolást.  A tudományos nóvumokat bőségesen kínáló kötetből megtudjuk, hogy a hatalmi primátusát irigyen féltő Rákosi a Rajk-per örve alatt miért takarította el az útból a szovjet titkosszolgálati kapcsolatokkal is rendelkező Pálffy György tábornokot, hogyan hagyta cserben régi barátját és harcostársát, Sík Endrét, majd hogyan kért tőle később szemérmetlenül segítséget. Kiderül, milyen zökkenőmentesen simult bele a sztálinista szovjet birodalom besúgó-feljelentő világába, s hogyan szőtte szorosra kapcsolati hálóját szovjet állambiztonsági tisztekkel.

 

Közben nyomon követhetjük a Rákosi-márkajel fokozatos erodálódását is, amely közvetlenül Sztálin halála után, 1953-ban még fényesen csillogott, olyannyira, hogy Hruscsov, a pártelnökségi ülés jegyzőkönyvének tanúsága szerint, Rákosira hivatkozott a hatalomgyakorlás (értsd: elnyomás) létfontosságú kérdéseiben. Ez azon kevés alkalmak egyike volt – jegyzik meg a szerzők –, amikor egy világhatalom döntéshozói egy magyar politikus gondolatait mérlegelték stratégiai alapkérdésekben. Aztán az 1956 nyarán „gyógykezelésre” a Szovjetunióba érkező bukott helytartónak fokozatosan elengedték a kezét a szovjet és a magyar elvtársak. Ezt a folyamatot, s azt, hogy a hatalmi játszmákban mindig hideg fejjel, célratörően gondolkodó Rákosi hogyan vesztette el józan ítélőképességét s kergetett délibábos álmokat hazatéréséről, tárják elénk levelei. Az élet furcsa fintora, hogy az egyik, hazautazását kérelmező levelében arra vetemedik, hogy a jogállamiságot, az emberi és polgári jogok tiszteletét kéri számon azon a magyar állam- és pártapparátuson, amely az ő hatalomgyakorlási elveit követte hűen továbbra is. Nem árulok el titkot, ha megosztom: kérése süket fülekre talált.

 

Apropó titok. Ahogy arra utaltam, a fellelt dokumentumok – a szerzők értő és gondos értelemzéseinek köszönhetően – nemcsak szerzőjüket, de a rendszert és az annak mélyén lapuló sötét fundamentumait is átvilágítják. Rákosi 1955-ös, sebtében kiállított diplomata-útlevele például arról tanúskodik, hogyan titkolta el moszkvai kiutazását és ottani tanácskozását saját párttársai előtt is a kommunista vezér. Az esetről Elias Canetti világló sorai juthatnak eszünkbe a Tömeg és hatalomból: „A titok a hatalom legmélye mélyén rejtőzik. (…) A hatalmasnak sok a titka, mert sokfélét akar megszerezni, és úgy rendszerezi a titkokat, hogy egymást megőrizzék. Valakire rábíz egy titkot, másra egy másikat bíz, és tesz róla, hogy soha össze ne kapcsolódhassanak.” 

 

De hiába az elővigyázatosság, idővel a szerencse és nem utolsósorban a történészek fáradhatatlan munkája révén a titkok mégis összekapcsolódnak, és végül összeáll a kép. Az ókori biográfusok szerint egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták vagy ostromok. Ezt a hagyományt folytatja ez a rendhagyó életrajz is. Egy-egy elejtett sejtelmes megjegyzést vagy kitöltetlenül hagyott rubrikát szóra bírva az Ungváry-Meruk szerzőpáros sok új, színes mozaikdarabbal gazdagítja Rákosi mosolygós (a jövőt fürkésző?) portréját. Ám vigyázat, senkit ne tévesszen meg e mosoly! Vigyor az.

 

Már csak egy rövid utóirat. Egy kérdés foglalkoztat még, de nagyon: hogyan került az a műbőr táska egy ciprusi szállodai szobába? Persze, tudom, ez nyilván már egy másik történet – talán le Carré tollára való…