A Human Feel a BMC-ben
2019.02.10.

Kár, hogy időnként a hangmérnök is beszállt a színpadi vadulásba, de így is óriási és maradandó élmény volt a Human Feel legelső magyarországi koncertje. RÁTOSI MILÁN KRITIKÁJA.

Kevés zenekarnak áll jól a fülsértő hangerő, még a Human Feelnek is csak ritkán. A harminc éve Bostonban alapított, de kisvártatva New Yorkba költözött együttes koncertjén főleg az elején volt néha bántóan túlvezérelt a hangzás, az egyensúlyok beálltával aztán a zene is szépen ki tudott bomlani, helyenként ráadásul kifejezetten jót tett a daraboknak a színpadot egyébként is felszántó zenekar hangereje. 
  
Human Feel
Human Feel
A Human Feel zenéjének különlegességét nem az általuk színpadra vitt stíluscsokor jelenti, hanem az arányérzék, amelynek a segítségével egyszerre vannak jelen a produkcióban olyan műfajok sziluettjei, melyekről nehéz elképzelni, hogy baleset- és hézagmentesen közös nevezőre hozhatóak lennének. Egészen fura ellentmondások nyomvonalán haladva jön létre a Human Feel zenéje, amelyben a rögzítettség és a minden ütemben ott lapuló szabadság kerülgeti egymást, a zenészek pedig szüntelenül külön utakra tévednek, miközben a zene súlypontja folyamatosan máshová tolódik. Ebben az izgága dinamikában nagy szerepe van annak, hogy az 1993-ban megjelent Scatter című albumot leszámítva a zenekarban sosem játszott basszusgitáros.
 
A program jórészt az alig egy hónapja, januárban megjelent Gold című albumra épült. Az új lemez érezhetően komorabb egy árnyalattal, mint a korábbiak, a Human Feel zenéjének természetéhez tartozó humor sokszor a háttérbe szorul, helyébe a fúvósok által szállított elmosódottság lép. A koncerten ez az elmosódottság, részben a hangerőnek köszönhetően, gyakran alakult át valami végletekig gerjedt álomszerűséggé, jó példa erre a Bass Place című, a lemezen kellemesen bágyadt darab, amely élőben egészen fejletépő transzba rántotta a hallgatót. A Stina Blues masszívan laza fúvósai és szinte ősrockra hajazó riffje, ennek mintegy ellenpontjaként, valami hátsó szándéktól sem mentes könnyedséget csempésztek az estébe. 
 
A kamarazene, a jazz és a rock egymásnak esésében önmagában nincs sok újdonság, a zenekar megfejtésében azonban úgy tudnak megférni egymás mellett, hogy mindegyik önmaga marad, a Human Feel zenéjében ráadásul felfedezhető egy nagyon érdekes árnyalat, ami direkt hatásként inkább csak elvétve fordul elő benne, mégis fontos része a zenéjük karakterének. A nyolcvanas évek New Yorkjában megjelent punk jazz könnyedén hozzácsapható lenne az ekkoriban is virágzó fúziós vonulathoz, de sokkal szebben illeszkedik egy másik, több művészeti ágat összefogó tendenciába. A punk jazz egyik emblematikus zenekarának, a Lounge Lizardsnak a hatása gyakran felbukkan az alton játszó Andrew D’Angelo és a tenoros Chris Speed játékában, ahogy bizonyos darabok feszes ritmikájában is. D’Angelo és Speed kettőse gyakran merészkedett a free jazz határáig, a zenének viszont mindig volt egy megingathatatlan viszonyítási pontja, amely hiába változtatta a helyét, nem hagyta, hogy az túlmenjen némi hétköznapi, múló kakofónián. A punk jazz lenyomata legtisztábban talán az 1994-ben kijött Welcome to Malpesta című albumról származó, egyszerre minden irányba terjeszkedő, majd a meghabarodott 7/8-okba visszatérő Sich Repedben jelent meg. 
 
A gitáros, Kurt Rosenwinkel pont annyira volt megingathatatlanul bizonytalan a szerepét illetően, mint a társai. Néha a basszust hozta, máshol az árnyalatokat, belekeveredett néhány érdekes szólóba és nagyon izgalmasak voltak a kettősei a dobos, Jim Black-kel. Blacket először 2007-ben, teljesen véletlenül kaptam el egy távoli ország jazz-fesztiválján, trióban (Hank Roberts és Marc Ducret társaságában), azt a koncertet pedig azóta sem tudom elfelejteni. Black itt is hozta a rá jellemző, a hallgatót folyamatos kétségek között tartó stílusát, amelyben repkednek a dobverők, a mezítlábas Jim Black pedig folyamatosan variálja a tempót és a dobcájg minden négyzetcentijét a maga hasznára fordítja. Egy zseni. 
 
A Human Feel zenéjében ízlésesen keverednek a különböző helyről származó zenei elemek, némi hétköznapi kótyagossággal és derűvel. Napjainkban, mikor a műfajok egymásba gabalyodása sztenderdé vált, a valódi attrakciót a fölényes arányérzék jelenti, ebben pedig a zenekar az élvonalhoz tartozik. Nagyon remélem, hogy a gyér érdeklődés nem vette el a kedvüket és jönnek még hozzánk a jövőben. 
Helyszín:  Budapest Music Center,  Időpont:  2019. február 4.