A kedvenc
2019.02.06.

A kedvenc épp csak tetteti, hogy történelmi film, de hamar felfedi a lapjait, hogy igazából csak három nő érzései érdeklik. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

A görög Yorgos Lanthimos tíz Oscar-díjra jelölt filmje, A kedvenc (The Favourite) egy strigula a nemi egyenlőségért küzdő Hollywood eredményeinek oszlopába: egy forgatókönyvíró-nőnek, Deborah Davisnek és egy producernőnek, Ceci Dempsey-nek húsz év után sikerült összehozniuk a filmjüket, aminek a megvalósítását részben az akadályozta, hogy három női főhőst vonultat fel és nulla férfit. De a pénz beszél: az elmúlt években kiderült, hogy a mozinézők nagyon is hajlandók fizetni azért, hogy női hősöket nézzenek, különösen, ha Rachel Weisz és Emma Stone neve is szerepel a stáblistán, úgyhogy megnyílt az út A kedvenc előtt.

A 18. század elején játszódó történetben a vastagon kifestett, habos parókában parádézó férfi színészeket szinte meg sem ismerni, az angol parlament arcai egy zajongó, rizsporral behintett férfimasszává olvadnak össze, és a forgatókönyv nagyvonalúan megfeledkezik Anna királynő férjéről is. Nem meglepő, hogy ezt a filmet korábban lehetetlen volt leforgatni, és az sem, hogy most viszont az egész filmipar megragadja a lehetőséget, hogy ünnepelje. Mondanám, hogy bizonyára ez az év legfeministább alkotása, de a Zeitgeistot figyelve, lehet, hogy akad majd még kihívója.

Lanthimos rendszerint saját forgatókönyvből dolgozik, most úgy tette magáévá ezt a sztorit, hogy nagyon erősen rányomta szerzői bélyegét, mégis hagyta az eredeti anyagot lélegezni: a lanthimosos maróan gúnyos kegyetlenség tetten érhető itt is, de nem olyan szenvtelenül, mint az Egy szent szarvas meggyilkolásában, hanem bonyolult érzelmekkel és intimitással vegyítve. Valami talán el is vész: szemben a rendező előző filmjével, illetve a Homárral, itt a társadalomkritikai értelmezési réteg, a figurák valódi kapcsolódását ellehetetlenítő, megbetegítő társadalmi szabályok és tabuk kifigurázása sokkal vékonyabb.

Emiatt kicsit kisebbnek érződik az ambíció, még akkor is, ha költségvetésében és külsőségeiben lényegesen nagyszabásúbb a film, mint bármi, amit a rendező eddig csinált. Ugyanakkor szellemes fricskának is felfogható, hogy egy történelmi-politikai film kereteit használta fel arra, hogy elmesélje három nő bensőséges történetét, amelynek csak hátteret biztosítanak az angol udvar és parlament szövevényes hatalmi játszmái és a vásznon nem látható, csak emlegetett spanyol örökösödési háború. Amit A kedvenc a politikusok és arisztokraták intrikáinak működési mechanizmusairól elmond, azt láttuk már sok más filmben, az egyik újdonság itt az, hogy miben különbözik mindettől a női verzió.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az Anna királynő (Olivia Colman) kegyeiért versengő Lady Sarah (Rachel Weisz) és unokahúga, Abigail (Emma Stone) kiváló színészi alakítások által megelevenedő, egyre ádázabb harcában sokkal személyesebb lélektani motivációk tárulnak fel. A lecsúszott rokon, az udvarba konkrétan szarral beborítva megérkező Abigail számára az egzisztenciális biztonság megteremtése a legfontosabb, lénye néha kicsit állatszerűnek tűnik, a túlélés érdekében surran mindig oda, ahonnan valami jót remél, az ő esete a legegyszerűbb. De közben beletenyerel a birodalom csúcsán álló két nő viszonyába, ami azonban nem a hatalomgyakorlásról szól, legalábbis nem nagypolitikai értelemben. Bár Sarah óriási politikai befolyással bír, igazi hatalma a királynő fölött szexuális és érzelmi. A beteges és magányos uralkodóval kölcsönös függőségben összegabalyodva léteznek, mindkettő retteg a másik szeretetének elveszítésétől, és ennek a szeretetnek a megtartása a legfontosabb számukra. Tehát éppen ellenkező természetű gyengeségeik lepleződnek le, mint amit a történelmi-politikai film kliséje diktálna, nem a személyes viszonyokat dobnák oda a hatalomért, hanem fordítva.

Bár nincs bizonyíték arra, hogy az igazi Anna királynő valóban leszbikus viszonyt folytatott volna akár Sarah-val, akár Abigaillel, Anna és Sarah szoros és viharos érzelmi kapcsolata alaposan dokumentált, és a filmkészítők jó érzékkel nyúltak ehhez a lélektanilag gazdag alapanyaghoz, amit aztán a történelmi tényekhez csak mérsékelten ragaszkodva formáltak filmmé. De Lanthimos minden eszközt meg is ragad, hogy nyilvánvalóvá tegye: nem történelmi filmet nézünk.

Robbie Ryan operatőr sokszor halszemoptikával görbíti meg a palota hatalmas tereit és torzítja el a figurák arányait. Ezáltal az alkotók enyhén groteszk hangulatot teremtenek, rögtön az időt is meggörbítik, ezzel a játékkal emlékeztetve minket arra, hogy nem kell megilletődnünk a 300 évvel ezelőtti sztoritól: mindez itt és most történik valójában, hiszen most ülünk a moziszékben. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Lanthimos ezt az érzetet azzal is erősíti, hogy korabeli zeneszerzők munkáit keveri merészen 20. századi és kortárs zeneművekkel, ami kiválóan működik – külön érdemes kiemelni a francia zeneszerző, Luc Ferrari 2000-es évek elején kiadott Didascalies című művét, ami hatásosan csendül fel a film két pontján is, aláhúzva Abigail udvarbeli szerepének változását. A múlt és jelen finom feleselgetését és összemosását hangsúlyozzák még a fantasztikus kosztümtervező, Sandy Powell extravagáns, a korhűség helyett inkább a személyiségjegyek kifejezésére hangsúlyt fektető ruhakölteményei (negyedik Oscar-díját kaphatja meg ezért a filmért), és a mesterséges világítás hiánya is, amit nézőként sokkal inkább a mában játszódó, naturalista filmekhez társítunk.

De mindez csak támogatja a kortárs hangulatot, amit igazából a figurák interakciói teremtenek meg. Egyrészt olyan közvetlenséggel és pazar vulgaritással beszélnek egymással, ami a lehető legtávolabb áll azoknak a kosztümös filmeknek a stílusától, amelyek egy letűnt kort erőszakoltan régies vagy kifejezetten kenetteljes beszédmóddal próbálnak megidézni, másrészt kapcsolati dinamikáik is teljesen mainak és érvényesnek hatnak. 

Az igazi truváj, hogy az összhatás nem olyan, mint például Sofia Coppola Marie Antoinette-jében, ahol szándékos poénként bukkannak fel 21. századi motívumok – ellenkezőleg, Lanthimos azt éri el, hogy teljesen elhiggyük, a 18. század elején az angol uralkodók sem voltak alapvetően mások, mint mi, és teljesen mindegy, hol vagyunk és hányat írunk, az emberi érzelmek ugyanúgy működnek. És így alkotása végeredményben azt is felveti, hogy a történelmi filmnek mint műfajnak tulajdonképpen nem is szabadna léteznie.

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Mozipremierek 2019