Kafarnaum
2019.02.06.

Egy kisgyerek beperli a szüleit, amiért életet adtak neki. El lehet innen rontani egy filmet? SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nem csak a magyaroknak van jó Oscar-szezonjuk. Libanoni film (A sértés) tavaly jutott először Oscar-jelöléshez, idén pedig rögtön meglett a második: a Kafarnaum a cannes-i zsűri díja után a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart is elnyerheti.

Szokás megjegyezni, hogy Nadine Labaki filmjét negyedórás ováció fogadta a cannes-i premieren, és Cate Blanchett zsűrielnök csendesen sírdogált rajta. Szeretném hinni, hogy Cate Blanchett könnyei csalhatatlan művészi értékjelzők, elvégre a Saul fiában is az elsők között fedezte fel a mesterművet: laptopját 45 másodperc után csukta le, mondván ezt a filmet csakis moziban érdemes megnézni.

Csakúgy, mint a Kafarnaumot, amelyben egy bejrúti kisfiú, Zain beperli a szüleit, amiért világra hozták. Úgy véli, szülei alkalmatlanok szülőnek, és felelőtlenül potyogtatják az újabb és újabb gyerekeket, akiket nem tudnak eltartani, felnevelni. Flashback a család ütött-kopott életére, és máris igazat adunk neki. Zain az utcán árulja a dzsúszt tehetős autósoknak – maga se tudja, hány – testvérével. Aludni csak a földön tudnak, ha éhesek, cukrozott jégkockát szopogatnak.

Döbbenetes a szegénység, amiben élnek, és döbbenetes az erő is, amely a Kafarnaumból árad. A vászonra csuklóból odacsapott valóság ereje, amit csak tovább fokoz, hogy a filmben szinte mindenki önmagát játssza. A főszerepet egy szír menekült kisfiú, aki nyolc évig csavargott a bejrúti utcákon, pótanyját, az etióp illegális bevándorlót pedig egy etióp illegális bevándorló, akit a forgatás idején börtönbe zártak, mert lejártak a (hamis) papírjai – pont úgy, mint a filmben.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Félig James Dean, félig Twist Olivér – írták az újságok Zainról, és ezzel tökéletesen megragadták a kisfiút, aki olyan cinikus és úgy káromkodik, mint egy idült alkoholista, mégis veleszületett empátiával gondoskodik a testvéreiről. Zain mindent eljátszik, amit 12 évesen el lehet: a dühöt, az aggodalmat, és a pillanatnyi boldogságot, amit egy útpadkán elmajszolt ajándékfalafel jelent az éhezőnek. Született tehetség, aki az első perctől magával rántja a nézőt, és meghökkentő szplínjével egy pillanatra sem ereszti. Kétéves partnere, az etióp bevándorlólány kisfia mégis lejátssza néha őt a vászonról. A világ iránt már kitartóan érdeklődő, de beszélni még nem tudó kisgyerek éber szemekkel totyog végig a mélyszegénységen, issza a rozsdás vizet, ad puszit emberkereskedőknek, és labdázik az út szélén, miközben autók száguldanak el mellettük.

Kinek ne szorulna össze a szíve a védtelen, kiszolgáltatott gyerekek láttán? Ki ne törölgetné a szemét blanchetti lendülettel? Mondjuk, a filmkritikusok másik fele, akik értetlenül fogadták Nadine Labaki rendezését. Nem a filmet, hanem szó szerint a rendezést, a felesleges hatáskeltő eszközöket azon az iszonyúan erős alapanyagon, amely levet magáról mindenféle kimódoltságot, giccset. Elsőként rögtön a keretes szerkezetet, amit a tárgyalás biztosít. Labaki ugyanis szem elől téveszti a koncepció abszurditását, és meg sem próbálja felszínre kaparni azt a lételméleti drámát, ami a megszületése miatt pereskedő kisfiú történetében rejlik. Ha pedig nem az abszurdot látjuk benne, a realitástól elrugaszkodott per hiteltelen marad: semmi keresnivalója egy filmben, amely a valóság szűretlen képével igyekszik sokkolni.

Labaki sosem volt igazán tehetséges rendező, de mindig jó érzékkel talált magának témát. Ügyeket karolt fel, és azokat csomagolta feminista vígjátékokba, amikkel a libanoni társadalmon végighúzódó ellentéteket próbálta elsimítani (Karamell, És most merre?). A Kafarnaummal ugyanilyen aktuális, de talán még fajsúlyosabb problémára lelt, és azt az arcát mutatta meg Libanonnak, amit más filmes tudtommal még nem: a hatmilliós országban élő másfél millió menekült és bevándorló nyomorát. Ami nem sokban különbözik a bejrúti szegénynegyedekben élő libanoniak helyzetétől.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Olyan erős ez az identitásválságból, nyomorból, halálból, családon belüli erőszakból, kiskorúak kiházasításából és emberkereskedelemből fakadó dráma, hogy nem kell tenni semmi mást, csak hagyni érvényesülni. Labaki hiába próbálja meg túlrendezni, nem tudja elrontani a filmjét. Giccsbe fordíthatja a szegénységet, szónokolhat ott, ahol a képek magukért beszélnek, és hagyhatja szerkesztetlenül szétfolyni a legszívszaggatóbb jelenetsorokat – a Kafarnaumot akkor sem lehet csak úgy félresöpörni. Olyan élményt nyújt, amely hazáig kísér, tovább dolgozik az emberben.

Kafarnaum: azt a várost hívják így a Galileai-tó északi partján, ahol a Biblia tanúsága szerint Jézus többször is csodát tett. Betegeket gyógyított, ártó szellemet űzött el. A városnévből származtatott arab szó viszont káoszt jelent. Találó címadás, mert a Kafarnaumban mindkettőből jócskán akad. Káosz a hol neorealista, hol hollywoodias rendezésben, az utcára tett gyerekek életében. És az empátia, az odafordulás, a kitartás megjátszatlan pillanatai. Megindító humanizmus, ami láttán azt érezzük: Cate Blanchett könnyei talán mégsem potyogtak hiába.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2019