 Körtánc a nyugdíjasklubban |
„Nézd, bocik!” – mondta társának hallható örömmel a hangjában egy nő az utcán, a kivilágított Kieselbach Galéria egyik hatalmas üvegtáblája előtt egy pillanatra megtorpanva. Nem fordultak be a galériába, sietős léptekkel tovább mentek, a futó jelenetet azonban, aminek tanúja voltam, mégis Bukta Imre sikerének könyveltem el. Mert jó olyan képeket látni, amiket meg is akarunk nézni.
Bukta a saját műveiről egy interjúban így fogalmazott: „elsősorban a képiség, a líraiság jöjjön le…, az a szándékom, és a célom is egyben, hogy ne tudjon senki se konkrétan valamilyen társadalmi választ kihámozni egy-egy műből. Maga a nézhetőség, az élmény a lényeg”. Bent, a kiállítótérben a látogatók viselkedéséből is ez „jön le”, az emberek hosszan nézik és böngészik a műveket, mert van mit. Bukta képeibe ugyanis bele lehet menni, egyenesen hívogatják a befogadót, pedig igen egyszerű dolgokról van szó: Falusi udvar, Tavaszi hóolvadás, Faluszéli ház, Viszik a szomorúfüzet, aztán olykor még egyszer ugyanez, mert a témák, és a túlmagyarázást nagy ívben kerülő címek néha ismétlődnek.
Visszafelé indulunk az életműben, illetve az életműnek abban a hányadában, amely a galéria tereihez és profiljához illik. Az első teremben kettő kivételével a legújabb festmények sorakoznak, főleg az utóbbi három évből (ezek egyike a cikk elején említett bocik, vagyis a Delelő). A képeken mindig „történik” valami, akkor is, ha nincs rajtuk alak, mert az emberi lenyomat nagyon is ott van. Például az udvarra kihányt, ki tudja, mióta ott pusztuló, kopott traktor gumikban, a kivágott fűzfát felemelő markolóban, a sárba süppedt Trabantban, melynek a tetejét kutyák használják őrtoronynak.
 Hajnalt ugató kutyák |
Ez mind Mezőszemere, a művész szülőfaluja és (kitérők után újbóli) lakóhelye, ami – bár sosem jártam ott -, bármennyire kedves hely, ennyire varázslatos nem lehet. Illetve dehogynem. Bukta valamennyi témája hétköznapi, esztétikumot csak nyomokban tartalmazó falusi valóság, ám, ahogy ő láttatja, az maga az emberi sors rejtélyeivel telített kozmikus tágasság. Szinte mindegyik olajfestményén van valamilyen fényfüzérhez, csillagszóróhoz, ködhöz, fátyolhoz, néha könnycsepphez hasonlító motívum, ami az összegészet a földről fölemeli, és regényessé teszi.
Gondolhatnánk, hogy ez már a mai, hatvanas éveit taposó művész érzékenysége, iróniára, sőt groteszkre hajló bölcsessége, de ha továbbhaladunk az újabb termek egyre korábbi művei felé, világossá válik, hogy Bukta mindig így értelmezte a világot, az idő legfeljebb csak körültekintőbbé tette.
A fotós szekció tele van kétélű gegekkel. Az egyik, viszonylag új, 2017-es sorozatát például úgy fényképezte, hogy a különböző facsoportok megdőlt tagjainak a törzsére állította a függőleges tengelyt, így az összes többi „normális” fa lett ferde. A végeredmény: Egyenes gerincre állított fák.
Köztudott, hogy Bukta Imre szívesen használ(t) idegen anyagokat a művein, például gyufaszálakat gyakran és rengeteget, néha csempét, Két pohár tej helyett nikecellt, a Nyulat simogató nő prémsapkájaként nyúlszőrt. Van úgy, hogy beleír a képbe: Sándor, a Tisza nem csak a tiéd! – olvasható a Petőfi emlékére 1987-ben készült, azonos című, vonalkázott művön.
 Képek a falon |
A monoton vonalkázás is egy jellegzetesség, ezek a szerzetesi alázattal készült, néha színezett, igen finom rajzok egy külön kis szobában, (mondhatnánk) a Bukta-scriptóriumban találhatók, az alkotói magányban való elmélyülés megkapó lenyomataiként. Ez is egy korábbi periódus, a tárlaton lévő lapok 1978-1987 között születtek.
Sosem tudtam megbarátkozni a szakirodalomban elterjedt, Buktát kategorizáló kitétellel, hogy amit ő csinál, az mezőgazdasági művészet. Ez úgy hangzik, mint az ötvenes évek egyik kultúrprogramja, vagy, mintha az alkotó egy szaklexikon illusztrátora lenne. Beszűkítő, hiszen Bukta képtémái (akkor is, ha az a falusi lét egy szelete) olyan összefüggéseket rejtenek, amelyeknek érzelmi és morális vetülete bármely más „gazdaságban” (vagyis társadalmi rétegben) érvényesek lehetnek.