Neil Gaiman: Coraline / Budapest Bábszínház
2019.02.04.

Túlzás lenne azt állítani, hogy csak a körülöttem ülő gyerekek parázták szét magukat a Budapest Bábszínház Coraline című előadásán. De a gyerekek és én is szeretünk azért egy kicsit félni. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Már 2009-ben is nagy lelkesedéssel néztem a Neil Gaiman ifjúsági horrorregényéből készült animációs filmet, amelyet az a Henry Selick rendezett, aki korábban minden idők legrémesebben vicces animációs musicaljét, a Karácsonyi lidércnyomást. A Coraline és a titkos ajtó című mozit sötét, nyomasztó képi világa tette különlegessé, és az a kreativitás, amely a legsötétebb rémálmainkat változtatta groteszk rendszerré másfél órára. A Budapest Bábszínház előadása előtt amiatt aggódtam a leginkább, hogy gyermekvédelmi szempontból kicsit majd visszafogottabban mutatja be a történet sötét tónusait, hogy nem lesz elég rémisztő. De már az első öt percben örömmel konstatáltam, hogy kár volt az aggodalomért.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Ha már szóba kerül, álljunk meg egy pillanatra a gyerekvédelmi szempontoknál! Nyitott kérdés, és nyilván a szülő és a gyerek habitusán is múlik, kell-e, érdemes-e stresszelni a gyerekeket horror-bábszínházzal. Nekem az a hipotézisem, hogy igen. Egyes művelt, gyermekükkel sokat törődő szülők igyekeznek megóvni lányaikat és fiaikat a félelmetes képektől, nehogy valami visszafordíthatatlan történjen a gyerekek érzelmi fejlődésében. Így válik tabuvá a félelem a családban, amely végeredményben formátlanná és kibeszélhetetlenné teszi a rettegés tárgyát, de nem szünteti meg azt. És természetesen már hétéves kortól ott a gyerek kezében a mobiltelefon, amelyre az ingyenes wifi segítségével csak úgy áradnak az erőszak képei a világ minden tájáról két Én kicsi pónim epizód között. Ja, hogy van, aki nem vesz telefont az elsős gyerekének? Aggodalomra semmi ok, mert az osztálytársainak már biztosan van. Szóval nyugodtan vigyük el a Coraline-ra gyermekünket, mert – és talán ez a legfontosabb – Neil Gaiman története a puszta, öncélú ijesztgetésen bőven túlmutat.

Szól egyrészt arról, hogy a felnőttek munkájukba temetkezve hogyan nem tekintik parnernek gyereküket, és hogy milyen iszonyú szomorú és magányos lehet így egy kisgyerek élete. Coraline anyukájával és apukájával egy unalmas vidéki házba költözik, de a szülők ki sem tudnak csomagolni, azonnal belevetik magukat a munkába, Coraline pedig mirelit pizzát kap reggelire, de kakaót nem, és naphosszat csendben kell maradnia. A házban csak flúgos öregek laknak meg egy girhes macska, az idő pocsék, a kislány nagyon unatkozik, nem csoda tehát, hogy elvágyódik az álmok világába.


És éppen az álmok világa az, amely Neil Gaiman rémmeséjében a legösszetettebben jelenik meg. Coraline talál egy ajtót a régi házon, amelyen átlépve ugyanannak a háznak a konyhájába lép, ahol minden mégis egy picit más: olyan, amilyennek a kislány látni szeretné az otthonát. Szülei itt nem dolgoznak, hanem vacsorát főznek neki és játszanak vele, szóval minden nagyon happy, egyetlen kis furcsaságot kivéve: a másik világban a szülei szeme helyett fekete gombok éktelenkednek. Aztán szép lassan kiderül, hogy a vágyott tökéletesség világa vakká, lelketlenné teszi azt, aki oda akar tartozni. Coraline szerencsére még időben rájön, és lassan elkezdi ezt a világot annak látni, ami: hazugnak és visszataszítónak.

Az egyre rondább álomvilág vizuálisan is megjelenik, amikor a gombszemű anyából és apából nagyon ronda gombszemű anya és apa lesz. Ekkor tetőzik az a nyomasztás, amely tulajdonképpen az egész előadáson végigvonul, és Coraline való életét is körüllengi, kezdve a házat körülvevő állandó köddel és az extra csúnya macskával, aki később a kislány segítőtársa lesz. A mord öregbácsi is kelt némi kellemetlen érzést, nem beszélve a teljesen bolond szomszéd nénikről, a volt primadonnákról, akik személyes kedvenceimmé váltak az előadásban. A bábszínház az ijesztő, megmagyarázhatatlan dolgok megmutatására nyilvánvalóan sokkal alkalmasabb, mint az élő színház. A Coraline éppen ezért megtartja azt az illúziót, hogy a bábok önmaguktól mozognak, fekete paraván mögé rejti a színészeket – és ha belegondolunk már az önmagában egész félelmetes ötlet, hogy egy élettelen tárgy élőnek tűnik fel előttünk.

Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház
Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház

A bábok (tervező: Hoffer Károly) sem kifejezetten rokonszenvesek, már a főszereplő és a szülei is kicsit sápadtabbnak tűnnek, mint az egészséges lenne, a szomszéd túlméretezett orrot és parókát viselnek, és nem túl megnyugtató az a pillanat sem, amikor az álmok világában szép, fiatal nőkké változnak. Az egércirkusz se szórakoztató, inkább riasztó, amikor a mord bácsi egy óriási fejjé és két óriási kézzé változik, amelyeket pálcákon (vagy inkább rudakon) mozgatnak a színészek a sötétből. És akkor az átlátszó, gombszemű szellemgyerekekről még szó sem esett, akik, miután visszakapták a szemüket, a háttérbe vetítve sem lesznek sokkal aranyosabbak, mint voltak.

Tudjuk már a Harry Potterből, hogy a félelmeinket a humor erejével lehet a legkönnyebben legyőzni. Ron például görkorcsolyát varázsol az óriási pókká változott mumus mind a nyolc lábára, hogy megszabaduljon súlyos araknofóbiájától. Mind Neil Gaiman (és az adaptációt készítő Gimesi Dóra), mind az előadás képivilága (díszlettervező: Khell Zsolt) és Ascher Tamás rendezése is ugyanerre törekszik. A groteszk humor és Spiegl Anna vagány Coraline-ja a leghátborzongatóbb helyzetekben is tartja bennünk a lelket, hogy ez a történet a második felvonás utolsó perceiben majd boldog véget ér.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Szerző: Puskás Panni