Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső Művészetében / Magyar Nemzeti Galéria
2019.02.07.

Túl sok mindent csinálok, és még annyi minden vár rám – mondta egy beszélgetésben a 75 éves Korniss Dezső. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

Korniss a népművészet iránt 1935-ben kezdett tudatosan érdeklődni, amikor Vajda Lajossal (akivel egy időben jártak a Képzőművészeti Főiskolára) elhatározták, hogy a bartóki példa nyomán gyűjtőkörútba fognak, s lerajzolják a fellelhető originál építészeti és tárgyi emlékeket. A népművészet egyszerre kötött és szimbólumos forma- és gondolatvilágából kiindulva tervezték egy sajátosan közép-kelet-európai képzőművészet megteremtését. Hogy ez hogyan valósult meg Korniss életművében, azt a Csak tiszta forrásból. Hagyomány és absztrakció Korniss Dezső (1908-1984) művészetében című, a művész születésének 110. évfordulója alkalmából rendezett kiállítás tárja fel a Nemzeti Galéria főépületének termeiben. 
 
Laokoón
Laokoon (Küzédés) I., 1948.
A tárlatot néhány korai kép nyitja a 30-as évekből, melyek több lehetséges festői utat is felvetnek, de Korniss egyiken sem megy tovább. Épp csak fordulunk egyet, s jönnek az első stilizációs kísérletek, majd pár lépés után ott állunk az „igazi” Kornissok, a (számára) minden fölöslegest lehántó, precíz és koncentrált kompozíciók előtt. A Korniss-nyelv a negyvenes évekre perfekt.
 
A többnyire kis, vagy közepes méretű művek játékosak, könnyedek, szellemesek. Az egyik képen például sárga alapon fekete sziluettes, kiterjesztett szárnyú madarak csapnak össze egymással, a kép címe Reménytelen harc (1948), pedig első blikkre inkább násztáncnak tűnik. A jelenet bája, hogy a két, címerállat minőségű madár párharcához egy távoli torony apró szélkakasa asszisztál. Aztán ott van a kapuja rabságából kiszabadult, önálló entitással bíró kulcslyuk (Kulcsos, 1949), a város fölött repdeső mindent látó szem (Szentendre/Sárkányos, 1945), vagy a tornamutatványként kánkánt járó pillangó (Lepke, 1950). Technikailag mindegyik mű kés-éles, vékony kontúrokkal határolt, az ecset nyomát még csak sejtetni sem engedő homogén színfoltokból áll – a technikai tökélyre Korniss mindig nagyon ügyelt. 
 
 Miska, 1954
Miska, 1954. Forrás: MNG
Ez a minden ízében leredukált, látszólag artisztikusan mozgalmas, valójában fegyelmezetten, szigorral szerkesztett fogalmazásmód (s nem kevésbé a groteszk iránti fogékonyság) marad legjellemzőbb védjegye. Mindezek betetőzése a Tücsöklakodalom (1948), vagy másik címén Hommáge á Bartók.    
 
Közben néhány festményen elkezdenek gyülekezni a pajzán, szexuálisan fűtött ördögök (hol ezen a címen, hol másképp nevezve) és boszorkányok. Az extatikusan vonagló ördögfik erotikus töltete szembeszökő. A vágy kifejezése az ekkor készült képeken szinte konkrét, húsz év múlva, amikor a szűrmotívumokat dolgozza fel, rejtettebb, elemeltebb. A szexualitás „a teljes szabadság egyik lényeges eleme - mondja az egyik, élete vége felé készült interjúban a művész - a szűrt nézegetve egy fantasztikus motívumot találtam, ami valamilyen módon utal a szexre”.
 
A kiállításban egyébként a „tiszta forrás” megtestesülve is alátámasztja Korniss törekvéseit, ugyanis bőséges zenei-hangzó és tárgyi anyagot (például cifraszűröket, Miska kancsókat, fakereszteket) helyezett Kolozsváry Marianna kurátor a vonatkozó művek szomszédságába. Felfogás és ízlés kérdése, én személy szerint sulykolónak, sőt hangsúlyeltolónak éreztem a vendéganyag nagy mennyiségét, a kalligrafikus műcsoport (1959-62) hasonló párosítású installációja előtt pedig kifejezetten zavarba jöttem.    
 
„A kalligráfia: állapot-líra. Az állapoton van a hangsúly. A képek közötti differencia éppen az eltérő állapotból adódik. A kép az állapot közvetítője.” Mondja ezekről a műveiről Korniss, melyeket festékfirkálással, csorgatással és fröcsköléssel hozott létre. E művek alatt dúsan hímzett lepedővégek húzódnak bordűrszerűen. Bár nem vagyok néprajzos, úgy rémlik, hogy a hímzések igen kötötten, előrajzolt sablonok alapján készültek, minimális spontaneitást legfeljebb a színek megválasztásában találunk. Persze, ezeknek a műveknek is van előzménye, de magában az életműben. Az alakos, piros-fekete pacás 1947-es Ellentét II. című mű például már előrevetíti a még ennél is oldottabb és szabadabb kompozíciókat.  
 
Érdekes jelenség, hogy Korniss festészete a különböző korszakok dacára egységet mutat. Talán a (nagyon is komolyan vett) játékossága miatt, ami a látszólag ellentétes műveket is összefűzi. S mintha nem akarna öregedni, Korniss élete vége felé nem összegez, hanem továbblép. A 70-es években még egyszer megújult, de gyökeresen. Hátat fordított az organikus és spontán absztrakciónak, s jóval a hatvan felett geometrikus, konstruktív-szerkezetes műveket kezdett alkotni. Olyanokat, mint a harminc-negyven évvel fiatalabb pályatársak: Bak Imre, Csiky Tibor, Keserű Ilona, Nádler István. Korniss változatos és gazdag konstruktív sorozata után az ő műveikkel zárul a kiállítás, érzékeltetve a művész következő generációkra tett hatását. 
 
A kiállítás 2019. április 7-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva