Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus hangversenye / Haydn Eszterházán
2008.09.03.

A Magyar Haydn Társaság Fesztiváljának második szombatján két kései Haydn művet hallhattunk; Vashegyi György vezényletével a D-dúr „Óra” szimfónia után a Paukenmesse melléknevű mise hangzott el. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Különös társaság gyűlt össze ezen az estén a fertőszentmiklósi templomban: egy nagy londoni szimfónia, és utána a katolikus liturgiába illeszkedő mise. Vagyis egy mélységesen ironikus, már-már szarkasztikus alkotás egyfelől, a vallásos áhítat legmagasabb fokán álló szakrális mű másfelől. Vagy: egyrészt a szimfóniaformában már-már a beethoveni szubjektivitás és démoni humor szélsőségeit megelőlegező alkotás, másrészt a vallásos műalkotás humortalan objektivitása. Egyik oldalon a földi, a másikon az égi művészet. És első ránézésre mindezek közt kibékíthetetlen az ellentét.

Vashegyi György
Vashegyi György
Ám ha történeti vagy akár csak kronologikus szemmel nézzük, az antagonizmusok viszonylag könnyen kiegyenlíthetőkké válnak. Utolsó hat nagyzenekari művét 1794-95-ös második angliai útján írta Haydn, ez után nem komponált szimfóniát. Végrendelet volt ez tehát, és tény, hogy nagyjából tíz évig, azaz egészen az Eroica keletkezéséig a kor nem ismert náluk és Mozart utolsó három remekénél nagyobb, érettebb, gazdagabb és kiegyenlítettebb alkotásokat ebben a műfajban. Vagyis amikor 1795-ben Londonból hazatért, Haydn úgy érezhette, hangsúlyosan rakja le a tollat. Örökké kísérletező kedvének feltehetően nem kínált több utat ez a műfaj.

Ám ekkor hirtelen adódott egy másik művészi lehetőség a kísérletezésre. Haydn, noha ekkor már anyagilag nyugodtan megtehette volna, hiszen olyan gazdagon tért vissza Bécsbe, hogy házat is vásárolhatott magának, megteremtve ekként a teljesen független élet alapjait, nem vált meg hercegétől, akit ezúttal Esterházy II. Miklósnak hívtak, hanem továbbra is ellátta az uradalomban a zeneigazgatói posztot. A zene iránt csak korlátozottan érdeklődő herceg alig követelt tőle valamit, ám ez a csekélység éppen kapóra jött a mesternek, miséket kellett írnia ugyanis. Vagyis immár olyan területen is kipróbálhatta erejét, ahol eddig alig valamit teljesített. Csak persze kérdés, hogyan lehet kísérletezni egy művészileg és „ideológiailag” ennyire behatárolt területen? Szubjektíve megfogalmazva: Haydn személyes, azaz végletesen ironikus-reflexív modora hogyan találja meg önmaga kifejezésmódját ezen a tréfát nemigen ismerő területen?

A zenetudomány meglehetősen szkeptikus, és Charles Rosen ítélete nem nevezhető elszigetelt véleménynek: „A misék bővelkednek pompás részletekben – zseniális koncepció szülte őket. Mégis tökéletlen kompromisszumok maradnak.” Hiszen éppen Haydn személyes stílusa nem törhet át a misében: „Az érzelmi kifejezés kizárja önmagát, de igazi karaktert sem enged meg a tisztesség annak a stílusnak az esetében, amelynek lényegéhez tartozik a szellemesség és irónia.” Így aztán voltaképpen sem a templomban, sem a koncertteremben nem érzik magukat otthon e művek, bár erősen szekularizált korunkban talán inkább a második helyszínt tartjuk adekvátnak. Egyszóval a szimfónia és a mise előítéleteinket megcáfolva, végeredményben jól megfért egymással a fertőszentmiklósi templomban.

A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar (Fotó: Zádor Péter, forrás: orfeo.hu)
A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar (Fotó: Zádor Péter, forrás: orfeo.hu)
Az elsőként elhangzó D-dúr szimfónia (Hob.I: 101) első tételének komor, lassú bevezetője még csak a hangzás megkeresésének pillanataiban mutatta a karmestert, Vashegyi Györgyöt és az Orfeo Zenekart. De aztán a hatalmas lendülettel beinduló Presto elsöpört minden kételyt, egyértelmű lett, hogy remek koncertet fogunk hallani; különösen az első és a második hegedűszólam felelgetése volt meggyőző, és egyáltalán a hangkép arányossága, no meg a színgazdagság. A híres második tételt, melyről a szimfónia az Óra becenevet kapta, talán egy kicsit túlsózták, a már-már a paródiáig elmenő ritmikus túlhangsúlyozás elidegenítően hatott, és a menüett is kissé parasztosabb volt a kelleténél. Vashegyi jól hallhatóan nagy kontrasztokkal dolgozott, és ez annyiban helytálló, hogy maga Haydn is szerette az éles ellentéteket. De a szimfónia egész interpretációjában olykor mintha kissé túl nagyra nőtt volna a szakadék az egyes elemek között. A megszólalás olykor beethovenien grandiózus volt, ugyanakkor talán nem ártott volna több intimitás. Legyen bárhogy is, összességében meggyőző, néha egészen nagy lendületű, sodró előadást kaptunk, és igazságtalanság lenne nem kiemelni a fafúvósokat, csodálatosan ihletett és pregnáns játékával közülük is kimagaslott az első fuvolát fújó Kertész Ildikó.

Zádori Mária
Zádori Mária
A szünet után sorra kerülő, 1796-ban bemutatott C-dúr mise (Hob. XXII:9) egyik mellékneve a Paukenmesse, mely az Agnus Dei tétel jelentős üstdobszólója miatt kapta e titulust. Ám Haydn még odaírta: Missa in tempore belli, célozva ezzel a napóleoni háborúkra. Hogy Beethoven főműve, a Missa solemnis komponálásakor visszaemlékezett erre, az vitán felül áll, és a Haydn-mise bizonyos fokig a későbbi és nagyobb mű vázlataként is felfogható. Vashegyi György vezetésével erősen a későbbi mester, vagyis Beethoven gondolkodásának jegyében álló interpretációt hallottunk, és ez már a Kyrie legelején kiderült (nem is beszélve a darabot megkoronázó Agnus Dei tételről). A félelmetesen szuggesztív bevezető Largo (mely ráadásul Beethoven egyik kedvenc hangnemében, azaz c-mollban áll) akár a Missa solemnisben is lehetne, ugyanakkor a rá következő Allegro a kórus és a szoprán belépésével egy meglehetősen konvencionális operát idéz. Itt érezhettük meg, miféle gondokkal küzd a karmester és az előadó gárda: a két hangvétel egységesítése sok művész erejét meghaladta már, hiszen maga a mű is erősen heterogén. Benyomásom szerint Vashegyi és csapata egészében inkább az opera és a fenségesség irányába vitte az előadást (ennek tudható be az egyébként végig tisztán, jó szövegkiejtéssel és nagy elhitető erővel és teljes szellemi elkötelezettséggel valamint elhivatott szakmai odaadással éneklő Purcell Kórus olykor túlzottan nyers, kissé erőszakolt megszólalása), ami nem jelenti azt, hogy az intimebb részekben (ilyen például a beethoveni transzcendencia közelében járó Qui tollis peccata mundi, vagy még inkább az Et incarnatus est és az Agnus Dei első szakasza) ne lett volna finom és bensőséges a hangzás, utóbbi elsősorban Vályi Csilla ihletett csellószólójának köszönhető. A szólisták közül a hölgyek (Zádori Mária, Németh Judit) a legmagasabb szinten, az urak (Kálmán László, Cser Krisztián) közepes nívón teljesítettek, de hát legyünk tárgyilagosak, ebben a misében nekik meglehetősen alárendelt szerepet juttatott Haydn.

A kisebb egyenetlenségektől eltekintve, egészében nagy erejű, fenséges, magasrendű előadást hallottunk, és magasztos érzésekkel hagyhattuk el a templomot.

V.ö. Rákai Zsuzsanna: Játék a kastélyban 

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Kínos meglepetés / Salomon vonósnégyes
Csont András: Élni tudni kell / Akademie für Alte Musik Berlin

Szerző: Csont András
Esemény:  Haydn Eszterházán – A Magyar Haydn Társaság Haydn Fesztiválja
Helyszín:  Fertőszentmiklós
Időpont:  Augusztus 30.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A rendezvény megvalósítására