Folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy ne hatódjam meg attól, hogy egy majdhogynem kilencvenéves élő legenda még rendez, főszerepet játszik, producerkedik, és a korához illő szerénységgel már nem vállalja a zeneszerzést. Ne hatódjam meg, hiszen a dolog nem példa nélküli, Woody Allen is tartja a ritmust, és mind a mai napig egészen vállalható alkotások kerülnek ki a keze közül. És főként ne hatódjam meg akkor, amikor Clint Eastwood új filmjének majd’ minden kockája arról szól, hogy öreg ember nem vén ember, nyolcvan fölött is van élet, no pláne, ha némi izgalommal (és drogcsempészettel) dobjuk fel a nyugdíjas éveket.
Eastwood utóbbi filmjeiben kivétel nélkül azon hétköznapi emberekre koncentrált, akik hirtelen kivételes bátorságról és helytállásról tettek tanúbizonyságot, és hirtelen a világot is megérintő hősök szerepébe kerültek. Ilyen volt a Hudson fagyos vizére leszálló pilóta (Sully – Csoda a Hudson folyón) esetét feldolgozó, nagyszabású és korrekt vállalkozás, és ilyen a három amerikai tettét bemutató mozi (A párizsi vonat), amely az eredeti szereplőkkel mesélte, hogyan hiúsítottak meg egy kibontakozó terrorakciót. Némiképp vontatottan és szürkén mesélt, de legalább életszerűen. A tragikus sorsú mesterlövész, Chris Kyle esete már kissé más tészta (Amerikai mesterlövész): bár Eastwood annyi patriotizmussal öntötte nyakon az alkotást, hogy az már toborzófilmnek is elment volna, azért mégis nehéz volt rettenthetetlen hősként tekinteni arra, aki halálmegvető bátorsággal, messziről szed le embereket a fegyverével, még ha azok nem is a Jó oldalán állnak.
Hasonló történik A csempészben is, csak épp ellenkező előjellel. Történik, hogy a munkájáért bolonduló (virágokat nemesít és árul) Earl nyolcvan fölött csődbe jut: se pénze, se háza, se családja. Illetve családja van, csak mivel hosszú éveken át elhanyagolta őket, alig állnak vele szóba. Mégis egy családi esemény, az unokája esküvő előtti összejövetele hozza el a visszautasíthatatlan ajánlatot: egy csomagot kellene elvinnie A-ból B-be jó pénzért. Csak vezet, és kész. Semmi más dolga nincs. Earl amúgy mintaamerikai: koreai veterán, imádja a helyi közösséget, és tiszta, mint a hó: még egy vacak gyorshajtásért sem büntették meg soha. Így lesz a mexikói drogkartell alapembere, az Év Csempésze.
 Jelenetek a filmből |
Eastwood érdeme, hogy megkapó humorral mutatja be Earl felemelkedését a drogbizniszben úgy, hogy igazából sms-t sem tud írni, és eleinte fel sem fogja, mibe keveredett. De talán épp ezért fesztelenül mozog a kartell marcona emberei között, csakhamar megkedvelteti magát minden szinten, mert emberséges, kedélyes és van benne valami, ami igazi rokonszenvet vált ki mindenkiből. Még az útjába kerülő rendőrökből is. Ráadásul az így szerzett pénzének jó részét nem is magára költi. Bár menthetetlenül rasszista (kedélyesen lenégerezi a fekete házaspárt), mégis ő az, aki drogszállítás közben is megáll, hogy segítsen kereket cserélni. A csempész az ehhez hasonló jelenetekben a legerősebb. Úgy mutatja be az új életébe beleszerelmesedő Earl-t, ahogy van. Ellentmondásaival és hibáival együtt. Earl valójában Walt Kowalski nem is oly távoli rokona, csak azt sajnálhatjuk, hogy a nagysikerű Gran Torino karcosságából ide kevesebbet emelt át.
Ahogy Kyle, a legendás mesterlövész hősként nem tudott szerethetővé válni, úgy válik nagyon is szerethetővé a bűnöző Earl. Persze Eastwood itt is hegyeket mozgat meg, hogy minél emberibb és jobb színben tüntesse fel az agg bűnözőt. Amíg ezt humorral teszi, nincs is különösebb gond, ám amikor hirtelen kezdenek elszaporodni a család fontosságáról szóló tételmondatok, melyek már egy Disney-moziban is kínosak lennének, és azok fényes igazolásai, menthetetlenül érzelgősségbe fullad minden. A végkifejlet utolsó kockáin megszólaló érzelemdús zene (egy szál gitár, érett férfihang) és a parttalanul áradó giccs pedig szinte teljesen lenullázza azt, amit a film közepén oly ügyesen felépített.
 A képek forrása: MAFAB |
A kontroll nélkül hömpölygő szentimentalizmus (akár a negyede is elég lenne a „család megbocsát a fekete báránynak” jellegű jelenetekből), illetve a filmidő A csempész igazán gyönge pontjai. S talán az is még, hogy Earl figuráján kívül kicsit mindenki sablonos. A szürke rendőrök nagyon szürkék (még Bradley Cooper és Laurence Fishburne sem képes igazán életet lehelni a pandúrokba), a kartell katonái is alig többek puszta illusztrációnál, a könnyűvérűek pedig mintha csak egy hip-hop videoklipből léptek volna ki. Mintha a forgatókönyvíró Nick Schenk direkt vette volna jelentéktelenre az Earlt körülvevő hátteret, hogy a központi figura jobban kiragyogjon a masszából, de akkor vajon miért kértek fel ilyen neves színészeket? Andy Garcia kartellfőnökként még ahhoz is kevés, hogy paródiává váljon, de legalább olyan, mint ahogy azt az íróasztal mögött elképzelnénk.
A csempész alapanyagát egy újságban megjelent cikk adta, így ezt a jellegtelenséget akár életszerűségnek is felfoghatjuk, hiszen a valóságban kábé efféle rendőri munka vezethet sikerre, és nem minden ügynök és gengszter irodalmi alak papírra illő tulajdonságokkal. Nem beszélve a kurvákról és a gengszterekről. És a család is bizony ilyen laposan szerethető közhelygyűjtemény néha. Vagy ha mégis irodalom, az akkor olyan felemás végeredményt hozhat, mint a McCarthy forgatókönyvéből született A jogász, ahol a túl sok lett kevés. A csempész talán jobb arányérzékkel megállhatott volna félúton, és akkor most nem attól hatódnék meg igazán, hogy 87 évesen már önmagában is nagy dolog befejezni egy efféle vállalkozást.