Máté Gábor: Színházi naplók
2019.01.07.

Aligha van az értelmiségi létnek földközelibb változata, s az anyagban való munkálkodásnak olyan bizarr és kemény formája, mint amikor és ahogyan egy írni is tudó színész a saját testét-lelkét gondozza és dokumentálja. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Máté Gábortól nem idegen ez a tevékenység. A Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában megjelent Színházi naplók címet viselő, bő 400 oldal terjedelmű kötet írásainak jó része már olvasható volt máshol, mert jószemű szerkesztők megérezték, hogy érdemes őt fölkérni önmaga ilyen formájú megfigyelésére. E mostani, jól időzített lábjegyzetekkel, függelékbe rejtett színlapokkal és névmutatóval is gazdagított válogatás Szegő János nagyvonalú és gondos szerkesztői keze nyomát viseli. Frissítésül, pár helyen, 2018-as kommentárok szabdalják a régebbi bejegyzéseket. Szép a könyv külleme, talán csak az utolsó oldalakon található, gyufásdoboznál alig nagyobbacska, igen fontos fotók lehetnének élvezhetőbbek, akár azon az áron is, hogy esetleg megnövelten, keresztben helyezkednek el az oldalakon. 


A figyelmeztetően fekete borító szerencsésen távol fogja tartani azokat, akik a celeb-történeteket keresik. Munkáról szól itt minden. Dömölky Dániel címlapfotója azt a pillanatot kapta el, amikor a beszélgetés közbeni rátalálás öröme ragyogja be a jól ismert arcot. Olyan kép ez, ami tele van jövő idővel, szinte hallani a terv alakulását, hogy „és akkor majd azt lehet csinálni… és remek lesz!” A szerkesztői nagyvonalúságot meg az jelzi, hogy megmaradtak a szövegekben azok az apró, személyes vonatkozások, amik bár nem biztos, hogy az irodalmi emelkedettséget szolgálják, jelentős színező erővel bírnak. Nélkülük lakkozottabb volna, velük együtt viszont hitelesebb a kép. 

Rendkívül élvezetes a szerepekbe való „beköltözések” leírása. Úgy tűnik, eleinte sokszor csak ködoszlopok erdejében bolyong a próbán mindenki. Aztán egyszerre, vagy fokról fokra, arca, hangja, mozdulata lesz a figuráknak. Folyik a ködszobrászat. Megszületik például Brutus a Julius Caesarból. Megrendítő a teljes „bentlét” dokumentálása Jörgen Tesmanként a Hedda Gablerben, vagy Iaszónként a Médeiában, s felszabadító, mikor épp „megmintázódik levegőből” (W.S.) Bicska Maxi a Koldusoperából. 

Nem tankönyvet ír a szerző, mégis nagy tanulsággal szolgálhatnak ezek a feljegyzések a színészi fizikum karbantartásáról, minden jelenlegi és eljövendő tanítványnak. Mert hiszen nem csupán lelki rákészülésekről van szó ezen a pályán. A színészi alkotómunka alapja a testi önismeret, a színészi test pedig olyan célra tartott fegyver, amit folyton olajozni, gondozni kell, sőt időnként nem úszható meg a teljes szétszereltség állapota sem. Fizikai küzdelem ez, a térrel, az idővel, egy-egy mozdulattal, egy megtekeredésre hajlamos mondattal, vagy a játszótársakkal, akár. Az étkezések okozta mámoros boldogságok és az ilyen örömök utáni folytonos lelkifurdalás adatai finom, érzéki párnázatot adnak a munkanaplók szigora alá. Máté Gábor  értő és ironikus közönsége saját magának, s heroikus elviselője önnön képzelőerejével dúsított, állandó szorongásának. Becsülettel állja, s elismerésre méltóan használja a félelmeit. 

A színészi munkanaplók mellett olvasható játszótársi és rendezői műhelybeszámolók azok számára különösen érdekesek, akik annak idején látták azokat az előadásokat, amikről szó esik. Szívderítő megtapasztalni, hogy azokkal a problémákkal, amikbe hajdan nézőként akadt bele az ember, ő volt a leginkább tisztában, hogy például csak a Kamra-beli Játék a kastélybant említsük. A „naplózott” előadások közül egyébként hiányoznak a legnagyobb sikerek, alig van utalás például a Mauzóleum diadalmenetére. A lengyelországi vendégrendezés, Spiró György Az imposztor című darabjának színrevitelének története viszont részletes, kemény, realista beszámoló a kinti hónapokról. Még lapozna az ember, de kiderül, hogy ami hátra van, az már a függelék. Hirtelen vége lesz a könyvnek. De talán ettől is erősödik föl az írások dokumentumértéke. Nem memoárirodalom ez, tényleges munkanaplók kerültek be a kötetbe, igazi, nyomasztó hétköznapokkal, melyek során mindig egy-egy színész vagy rendező kolléga megcsillagozott teljesítménye az ünnep.

Az értelmiségi lét legsajátabb vonása, a leküzdhetetlen felelősségérzet, nem teszi kényelmessé a mindennapokat. Ép ésszel nem lehet mindent vállalni, néha épp elég látni is a többiek keresztjét. A rendezői, tanári megfigyelések és emlékek sorjáztatása is azt bizonyítja, Máté Gábor fájdalmasan érzékeli az őt környező világot. Ugyanúgy éli meg „az emberek veszedelmes közelségét”, mint egyik nagy elődje, Somlay Artúr. Ezért aztán, számot vetve saját erőivel, rejtekezik, amíg lehet. Nem kis feladat ezen a pályán a „Noli me tangere!” jelszavának zászlaja alatt vonulni, márpedig ezek a történetek azt sugallják: Láss és méltányolj, de ne érints engem! 

„Fölgyújtottam magam nekik!” – írja Jászai Mari, valamely fellépésére emlékezve. S nincs okunk rá, hogy kételkedjünk benne – megtörtént. Tehette, mert volt mit és volt mivel lángra lobbantania, megvolt hozzá az ereje és a tehetsége. Máté nem ír ilyeneket, ő ennél sokkal szemérmesebb. Tisztelő nézőjeként követve a munkásságát, volt elképzelésem az ő személyes energiagazdálkodásáról, ám ez a kép a könyv elolvasása után kissé megváltozott. 

Kortársaink egy részét lelki hőérzékelő berendezésünkkel követjük, olykor akaratunk ellenére is. Egy-egy útitárs személyére és persze személyünkre érvényes elképzelésünk alakul ki néha arról, hogy milyen típusú „fény- avagy hőhordozó” számunkra valaki. Ez nem a tehetség nagyságára és minőségére vonatkozik, hanem a vele való élés, a használat technikáit jellemzi. Van például, aki állandóan egy sercegő fáklyát lóbál maga körül, van, aki tenyérnyi mécsesét dédelgeti, van, aki vallatólámpa fényét fordítja ránk, vagy nagy zajjal reflektoroz, ha szökni próbálnak előle. Mátét sokáig úgy képzeltem magam elé, mint aki huzattól óvja tenyerével egy fénylő gyertya lángját, mert azt vinnie kell, folyosókon és ajtókon keresztül, családtagok, társak, intézményi szabályok és adódó véletlenek ellenére is. Ezt a képet most is igaznak érzem. De a könyv óta tudom, hogy vannak útszakaszok, mikor nem a szép, gyújtott szál gyertya van a kezében, hanem valami öklömnyi parázs, aminek már a birtoklása is fájdalmakkal jár. Ez a letehetetlen, sziszegő zsarátnok szolgálja aztán a láng fellobbantását hol a saját, hol a nézők, hol a tanítványok lelkében. 

Önző reménykedéssel társul bennünk a részvét mindezek láttán, mert ez már csak így lesz. 

De még, még! 

És addig is: respekt.  

Szerző:  Máté Gábor,  Cím:  Színházi naplók,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2018,  Terjedelem:  470 oldal,  Ár:  4299 Ft