Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÁBORÚ MINDENÜTT

Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál 2018 / Kolozsvár
2018. dec. 27.
„Vesztesek emlékeznek a vesztesekre.” Erős, a mindenkori háború esszenciáját megragadó felütés Tompa Gábor fesztiváligazgatótól. Ilyen volt a kolozsvári Interferenciák hatodik kiadásának első fele. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Rövidebb lett pár nappal az Interferenciák, nyilván vannak ennek anyagi okai (manapság hol nincsenek?), de más is áll mögötte. Ha valaki a naptárra néz, nem tudja nem észrevenni, hogy az eddig minden alkalommal decemberbe átnyúló fesztivál ezúttal véget ért november utolsó napján. Nem hiszek a véletlenekben: éppen száz évvel korábban, 1918. december 1-jén a gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély és a Román Királyság egyesítését. A jubileum érzékeny ügy, és mintha a fesztivált rendező Kolozsvári Állami Magyar Színház diszkréten nem kívánt volna választani a népünnepély kontra gyászszertartás extrém lehetőségei közül. Jó döntés volt, teszem hozzá, tényleg jobb a békesség.

Iphigeneia Auliszban
Iphigeneia Auliszban

Éppen erről, a béke múltbéli és jelenkori lehetetlenségéről és szükségességéről beszélt a legutóbbi Interferenciák, a Háborút téve a kiadás vezérfonalává. Mindig van bennem ódzkodás az egy-egy jelszó vagy téma köré felépített fesztiváloktól, de most nem vitatkozom: az első világháború végének százéves évfordulója valahogy elsikkadt mifelénk, pedig nagyon nem ártana emlékezni és emlékeztetni. Az Interferenciák mára A-kategóriás, kiegyensúlyozott fesztivállá nőtte ki magát: a kortárs világszínház fontos alkotói jönnek Kolozsvárra, de a sztárok mellett mutatóba feltűnnek a fiatalok is. A programban mintha még mindig sok lenne a ballaszt, de ez alighanem ízlés kérdése is, az meg kifejezetten üdvös, hogy itt még van lehetőség nagyszínpadi produkciókat meghívni, miközben a magyarországi fesztiválok java (a Nemzeti Színház központilag agyondotált MITEM-jétől eltekintve) egyre szűkebb keretek között kénytelen mozogni. A válogatás egyszemélyi felelőse Tompa Gábor színházigazgató, és ezzel sincs baj: vállaltan az ő érdeklődése, vonzalmai és elköteleződései határozzák meg a program összetételét. Ebben a cikkben a kilencnapos fesztivál első négy napjának számomra valamiért lényeges előadásairól lesz szó, a teljesség igénye nélkül. 

A Kolozsváron először vendégeskedő bécsi Volkstheaternek az igazgató Anna Badora által rendezett, 2017 őszén bemutatott nagyszabású produkciója rögtön belevág a dolgok közepébe. A nagybetűs, legendás Háborúval, a Trója elfoglalásáért vívottal indít (Euripidész: Iphigeneia Auliszban), majd a napjainkat láthatatlanul is felforgató migrációs krízisre tér át (Stefano Massini: Occident Express). Euripidész klasszikusa közvetlen, ironikus hangon, idézőjelek közé helyezve szólal meg Damian Hitz tágas, elvont, mutatós terében, amit a szereplőket akadályozó vagy megtisztító, bokáig érő víz borít. A hátsó falon hatalmas, (az utolsó másodpercekig) mozdulatlan szélgépek, a vízben félig elmerült márványtömbök. Unalom és nyugalom, így indítunk: Trója leendő hősei a háborúba indulnának végre, de amíg a szél nem fúj, erre esélyük sincs, az istenek pedig áldozatot követelnek. 

Occident Express
Occident Express

A jól ismert történetet nem márványból faragott héroszok, hanem hétköznapi, de magukat többre tartó nők és férfiak prezentálják. Innen ered a dolog humora, meg persze az is, hogy a valóban tragikus pillanatok nagyobbat szólnak. A családi dráma a politikaival vegyül, a mitológia a történelemmel kuszálódik össze. Az első rész markáns színészi alakításai az est második, érzésre feltétlenül hosszabb felét kitevő Occident Expressben egy kórus tagjainak korrekt teljesítményévé szürkülnek. A 2015-ben Irakból Stockholmba menekülő öregasszony, Haifa (az játssza, akit az előbb Agamemnón öreg szolgájaként láttunk) odüsszeiájának vagyunk szem- és fültanúi. Nehéz ezt az epikus, kevés akciót, ám hosszadalmas narratív részeket tartalmazó szöveget befogadni, pláne színházi értelemben izgalmassá tenni. Persze, megérint a legújabbkori menekülők, az elképzelt Paradicsom felé vándorlók sorsa, a kiszolgáltatottságuk, és ártani biztosan nem árt, ha a sokszor hallott és olvasott történeteket újra halljuk, mégis hiányérzettel távozom. 

Másnap Milo Rau és a berlini Schaubühne előadása jéghideg racionalizmussal folytatja a menekültkrízis analízisét. Különös, zavarba ejtő, elfojtott félelmeinkkel szókimondóan szembesítő előadás az Együttérzés. A gépfegyver története című, 2015-ben készült (2018-ban Gentben más szereposztással, flamandul is bemutatott) produkció. (Az előadásról részletesebben lásd korábbi írásunkat itt – a szerk.megj.) Két szereplőnk van: a Burundiból a népirtás elől Belgiumba menekült, húszas évei közepén járó, szerény és halkszavú Consolate Sipérius, aki saját, traumatikus emlékeinek alig negyedórás felidézésével kezdi az estét.

Együttérzés. A gépfegyver története
Együttérzés. A gépfegyver története

Tőle nem is állhatna messzebb társadalmi státuszban, habitusban, megjelenésben a Schaubühne meghatározó, körberajongott színésznője, Ursina Lardi. Ő a tulajdonképpeni főszereplő, aki ezután másfél órán keresztül, pontosan és részletesen vezeti elő karaktere mélységesen rasszista, valódi énjét. A nő afrikai segélyszervezeteknek dolgozott, aktívan segítette az éhezőket és menekülőket, szemmel láthatóan pontosan tudja, miről és kikről beszél, de eközben képtelen (mert nem is akarja) megtagadni igazi önmagát. A fekete Sipérius mindvégig néma szemtanú marad a fehér Lardi one-woman-show-ja árnyékában. Éles, direkt ellentétekben kommunikál az előadás: komplexusok és érzéketlenség, fizikai erőszak és szellemi romlottság, részvétel és távolságtartás, szenvedés és egyenlőtlenség találkozik ebben a nézőt megviselő, mert saját vakságunkra és tudat alatt szépen nevelgetett előítéleteinkre reflektorral rávilágító előadásban. 

Magyarországot három előadás képviselte a fesztiválprogram tizenhét bemutatójából. Horváth Csaba 2018-ban a Trafóban bemutatott, a mindennapos fasizmust tematizáló Vaterlandját az elmúlt évad jeles eseményének tartom, ezért is öröm, hogy a Forte Társulat ezzel a munkával léphetett fel először az Interferenciákon. Valahogy nem Thomas Bernhard műveinek való vidék a miénk, de a vállalkozás nem csak úttörő volta miatt érdemel figyelmet. Horváth Csaba rendező és Rácz Attila dramaturg Az olasz férfiból kiindulva, de attól messzire rugaszkodva különleges, Bernhardhoz méltó módon monomániás szövegkollázst készített. Antal Csaba ferdén elvágott, egymásba csúsztatott síkokból összeépített, önálló életre kelő díszlete elbeszélhetetlen titkokat rejtő üvegház, meredek alpesi hegycsúcs és a magukat a társadalmi ranglétra csúcsára képzelő kispolgárok ideiglenes állomáshelye egyben.

Vaterland
Vaterland

A mentális tájat jelölő cím árulkodó: valóban kétórás földrajzkurzuson vagyunk, ahol a kies osztrák vidék egyes pontjaira vetődő fürkész tekintet csak titkokat és hazugságokat talál. A múlt gondosan elfedett, szép, mert hazug felszín mögé rejtett ellentmondásai lapulnak itt. A külvilág felé sugárzott harmónia mögött bűneiket rejtegető, kegyetlen gyilkosok összeesküvése lapul: ha valaki nem sejtette, hogy az őscinikus Bernhardért miért nem rajongott honfitársai egy része, most megbizonyosodhat róla. Horváth színpadi világának meghatározói a markáns képek, az új funkciókkal felruházott hétköznapi tárgyak. A Vaterlandban legyezőként, csonthangszerként, ravatalként, sírkőként és még számos módon újrahasznosított, több tucat, jókora marhalapocka ad hol mulatságos, hol félelmetes keretet a nézőtől intenzív figyelmet követelő, fokról fokra kibontakozó, mélyre elhantolt történetnek. 

A vendéglátó kolozsvári színház őszi premierjét, a Tompa Gábor rendezte A velencei kalmárt játszotta a fesztiválon. Bizonyos fokig csalódást kelt ez az elsősorban kiállításában grandiózus produkció, ami Shakespeare manapság egyik legproblematikusabb, ha úgy tetszik, a zsidók és keresztények közötti háborúra fókuszáló darabjáról nagyon kevés újdonságot mond. Technicizált, taszító, merőben kortárs világot mutat Dragos Buhagiar nagyszabású, gyakran funkciótlan díszlete, amiben – mint utóbb megtudtam az acélszürke öltönyös figurákról – a Wall Street növendékcápái kavarnak aprócska örvényeket. Attól azonban, hogy a Shylocktól kölcsönzött háromezer dukát itt hárommillió dollárra változik, a történet egy millimétert sem közeledik a mi világunkhoz.

A velencei kalmár
A velencei kalmár

Az előadás nemigen lép túl a korrekt és terjengős történetmesélésen: az az érzésem, hogy Shakespeare drámája mintha sorról sorra elhangzana. (És nem tartozik ide, de nem tudom kiverni a fejemből néhány héttel korábbi budapesti élményemet: Zsótér Sándor a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóival hetvenperces, hiánytalan, szellemes és okos keresztmetszetet készített.) Van azért valami, ami őszintén meglep, és ami miatt nem csak arra a kínos feszengésre fogok emlékezni ebből az előadásból, amit például Portia kérőinek szerencsétlenkedésekor éreztem. Az, hogy a címszereplő Antonio és Bassanio kapcsolata jócskán túl van a barátságon (ha már Zsótért emlegettem, lásd például 2008-as egri előadását), nem újdonság, de tény, hogy olyan mélységgel és érzékenységgel, ahogy itt megjelenik, talán még sosem láttam ábrázolva. És ebből következik az is, ahogyan Portia (Györgyjakab Enikő vagány, robbanékony, izgalmas alakítása) és a kezéért vetélkedő Bassanio (Bodolai Balázs ragaszkodó, tiszta, komoly szerelmest játszik) kapcsolata új árnyalatokat nyer: az előadás megrázó fináléja nemigen takargatja, hogy Antonio, Bassanio és Portia ezentúl alighanem hármasban fog élni, ki-ki a maga boldog(talan)ságába zárva. 

Az én minifesztiválomat egy másik Shakespeare, a Kolozsváron szintén először vendégeskedő Luk Perceval szentpétervári Macbethje zárta. A gyulai Shakespeare Fesztiválon már látott, 2014 óta játszott produkciót inkább Macbeth-tanulmánynak illene nevezni. Nem arra gondolok, hogy a legrövidebb (és itt még tovább, jócskán meghúzott) Shakespeare-tragédiát harmadszor megrendező Percevalnak csupán vázlatra futotta volna, dehogy: ritkán látni ennyire következetes, nyomasztóan egy irányba tartó rendezői gondolkodást.

Macbeth. A képek forrása: Interferenciák
Macbeth. A képek forrása: Interferenciák

Az előadásnak elsősorban a hangulata, a sötét, kilátástalan, emlékekből és víziókból álló atmoszférája marad meg a nézőben. Nem árt alaposan ismerni az eredeti tragédiát, ha a látszólag kusza rend szerint elhangzó mondatokat össze akarjuk kapcsolni. Kirakósjátékot látunk, ahol Macbeth és a Lady közötti viszonyon van a fő hangsúly. A robusztus, nagydarab, középkorú Macbeth (Leonyid Alimov) és a filigrán, törékeny, fiatal Lady (Maria Sulga) ennek az éjfekete kozmosznak a centruma, az ő életképtelenségük, helyesebben az, hogy képtelenek új életet világra hozni, helyette viszont ölnek, adja a dráma megfejtését. Lidérces az a féltucat néma, észrevétlenül fel- és eltűnő, meztelen, majdnem földig érő hajú nőnemű lény, akikről nem tudja levenni a szemét az ember. Annette Kurz minimalista, fényből, füstből, fémrudakból komponált díszlete telitalálat: a megsokszorozott vészbanyák és a kihagyásosan elsuttogott történet többi szereplője a félig leengedett, folyamatosan mozgó trégereken ül, lóg, azokat kerülgeti. A lélek csatatere ez: Macbeth fejének belsejében járunk, ahol szünet nélkül dúl a véres, az örök, a reménytelen háború.

Az előadásokról további részletek az Interferenciák honlapján olvashatók. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek