A választ mindnyájan azonnal rávágjuk: semennyire. Hiába barikádozzuk virtuális személyiségünket profi beállítások sáncai mögé, sosem volt az egyén kiszolgáltatottabb, mint a globalizált világban. A gombnyomásra, valós időben működésbe hozható hálózat puszta léte magában hordja a megfigyelés lehetőségét. 

Tinédzser koromban vicces kedvű apukám szekrényének ajtaján belül ott volt egy plakát: Valaki figyel! Azóta sem tudom, mire hívta fel a figyelmet a feltehetően reklámcélú üzenet, de ahányszor kinyitottam azt az ajtót, nagy hatással volt rám. A szocializmus végelgyengülésének idején persze mást jelentett egy ilyen mondat, azt azonban akkor még senki sem sejtette, hogy néhány évtized alatt ez az üzenet milyen karriert fog befutni – dacára a demokratikus értékrend globális győzelmének. Vagy tán épp azért? 

Igaz, hogy amikor mindnyájan egyszerre alanyai és tárgyai vagyunk az intézményes megfigyelősdinek, akkor a dolog kezdi jelentőségét veszteni, legalábbis a mindennapi rettegés szintjén. Az is igaz, hogy a 21. század megfigyelői elsősorban üzleti céllal kukkolnak a virtuális kulcslyukakon keresztül, és kár tagadni, hogy mi magunk ehhez lelkesen asszisztálunk: ontjuk a realtime információt arról, hogy hol vagyunk, mit ettünk és kinek a kezét fogjuk éppen. Nem mintha ez bárkit is érdekelne rajtunk kívül, de megszokásból egy egész csapat jelez vissza integető debil ikonokkal, aztán ugyanez a csapat felháborodik, ha megkapja az adott étteremlánc aktuális ajánlatát. Idáig azonban mindez csak a 21. század idegesítő játéka, amit a delete gombra koppintással elintézhetünk. Elég azonban egy apró kisiklás a civilizált társadalom kötött pályás száguldása során, és az adathalmaz félelmetes fegyverré válhat azok kezében, akik hajlandóságot éreznek arra, hogy embertársaik ellen fordítsák. Nem véletlen, hogy a debreceni kiállítás nyitó darabja Kína helyzetére hívja fel a figyelmet, de nem marad le sokkal az USA és Oroszország sem. 

A művészetnek kötelessége, hogy reflektáljon a kor ellentmondásaira, és ahogy Peternák Miklós megnyitó beszédében emlékeztetett rá, az itt összegyűjtött, Karlsruhéban 2015-ben már látható művek csoportja arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy „az infoszabadság harcosainak helyzete is ellentmondásosnak tűnhet az első rátekintés után. A második tekintet azonban észreveheti az alapvető rést, ami egyáltalán nem új, de újra és újra fel kell rá hívni a figyelmet, vagyis ami az alkotás és kutatás szabadsága, a szabad, művészi használat és minden egyéb között tátong.” A szabadság a huszadik század demokratikus vívmányainak legnemesebbike, de mára nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos dolgokat muszáj tiltani. A határt meghúzni azonban csak nagy intelligenciával lenne szabad – a jelenkori populizmus előretörésének láttán erre nem is kell felhívni az emberiség gondolkodó felének figyelmét. 

Ez a kiállítás – ahogy az egész bonyolult mátrix, amivé a történelem vált – végső soron a szabadságról kérdése körül kering, és mint ilyen, nagyon fontos. A kiállított művek azonban nem könnyítik meg az átlagos befogadó helyzetét, de még az esetleg művészi hajlamokkal bíró értelmiségiét sem. Hiába szoktunk hozzá, hogy – megint csak Peternákot idézve – „A 20. század vége, 21. század eleje művészi attitűdje már nagyon távol áll attól, amit a 19. században megszoktunk és még gyakran ma is szeretnénk nosztalgikusan tartósítani, vagyis a tárgyi világ részeként tekintett szépségnek elkötelezett, jó kézműves attitűdje.” A „művészet templomaiba” lépve titkon mégiscsak katarzist várunk, a szépség ideáljának valamiféle kézzelfogható manifesztumát. A Karlsruhei ZKM (Művészeti és Média Központ) anyaga, melyet a budapesti Goethe Intézettel és a debreceni Német Kulturális Fórummal együttműködésben Bernhard Serexhe és Nolasco-Rózsás Lívia kurátorok munkája nyomán állított ki a Modem, korántsem a szemnek, sokkal inkább az agynak szól. Fülhallgatón keresztül hallgathatjuk, milyen zenékkel (!) sokkolják az amerikai börtönökben a foglyokat – a várakozással ellentétben nem Zámbó Jimmyvel, hanem kifejezetten kellemes, sőt ismert számokkal (James Bridle: The Torture Playlist, 2008). 

Az e célra kihelyezett egységbe levelet dobhatunk Edward Snowdennek címezve, akit az eredeti karlsruhei kiállításon vendégül láttak, védett helyet és feltételeket biztosítva neki ahhoz, hogy továbbra is nyilvánosságra hozza az amerikai kormány adatokkal visszaélő gyakorlatát. Előzőleg felkérték, hogy ajánljon megfigyelésbiztos kommunikációs struktúrát, ennek nyomán került ki a hangulatos postaláda. (Alice Cavoukdjian: Letters to Edward Snowden) Saját szemünkkel győződhetünk meg róla, mennyire más linkeket dob fel az internet az orosz-ukrán határ két oldalán ugyanarra  a keresésre, de arról is, hogy a kontraszelekció nem korlátozódik a keleti birodalmakra. (Michael Grudziecki: Filter Bubbla, 2015-17.) Közvetlen borzongást okoznak azok az installációk, amelyek valós időben vizualizálják, ahogy az Instagramra feltöltött fotók alapján bárki mozgása pontosan követhető (Marc Lee: Me, 2015), vagy akár a saját mobilszámunk is megjelenhet egy globális térképen, ha a telefonunk a wifire kapcsolódott. (Alex Wenger, Max –Gerd Retzlaff: Data-trails, 2015). A műszaki pontatlanságokért elnézést kérek, bár éppen ez a technikai analfabétizmus a legékesebb bizonyíték arra, hogy a népesség nagy része mennyire kiszolgáltatott a világháló csapdájának.  

Fotók: Zöldi Anna

Poétikusabb művek a vizualitás klasszikus nyelvén (is) fogalmaznak. A terembe lépőt sztélék sora fogadja. Egyikük a 2001: Űrodüsszeia ismert fekete hasábja, amely a rászerelt printerből a Kínában betiltott weboldalak kódolt listáját okádja szüntelenül. (AAJIAO /Xu Wenkai/: GFWlist, 2010) Mögötte Hasan Elahi világító dobozai sorakoznak, melyeken saját önmegfigyelését dokumentálja, arra reagálva, hogy a 2001-es New York-i terrortámadás után nem engedték vissza hazájába (Baltimore-ban él és dolgozik), illetve hosszú ideig megfigyelés alatt tartották. Filmkockányi fotókból összeállított mozaik borítja a lapos fényhasábokat, a reggelitől az aktuális piszoárig akkurátusan felsorolva mindent, amivel a célszemély – önmaga – találkozott a nap során. A szivárvány színeit felvonultató megvilágítás a reklámokból ismert világító dobozok sorának a hagyományos értelemben vett esztétikai minőséget is kölcsönöz. A magam részéről ezt az irányt hosszú távon hatékonyabbnak érzem a tisztán konceptuális játékoknál – hogy a manipuláció témájánál maradjunk: a vizuális élmény mélyebben vésődik az elmébe. Ehhez  a csoporthoz, a klasszikus művészet hatásmechanizmusát nem elvető művek sorába tartozik a kiállítás magyar darabja, Mátra Erik Turul című műve: sokszorosan áttételes üzenetének fontos eleme a költői látvány. A falra szerelt kamera megfelelő szögből reflektorokkal megvilágítva egy légies szitakötő árnyképét rajzolja a falra, mely modernkori Hermészként közvetít az amúgy a természet rendje folytán egymástól elkülönített létezők között. A címadás pedig tovább tágítja az értelmezést az idő, a történelem és a politika koordinátái mentén, a kiállítás legizgalmasabb darabjává varázsolva a megfigyelés sokszor kamu eszközét, a szimpla kamerát. 

A művészek és a rendezők felhasználóbarát hozzáállását dicséri, hogy gyakorlati segédeszközökkel is ellátják a kiállításra látogató megfigyelőket és megfigyelteket. A terembe vezető lépcsőkön javaslatokat olvashatunk egy új megfigyelési program és adatbázis elnevezéséhez. Szemfüles látogató Drón Túlélési Útmutatóval távozhat (Ruben Pater: plakát, 2013), és az is kap biztatást, aki a 2015-ös karlsruhei kiállítás akciója folytatásaként – melynek keretében a kiállított mobilról felhívták William Binney NSA-kiszivárogtatót – tárcsázná a megadott számot, és részévé válna az értelmetlenül megfigyeltek rák módjára burjánzó halmazának (Christian Sievers: Hop3, 2015). A megnyitó óta az én ajtómat – kívül és nem belül – sárga alapon jókora fekete betűkkel nyomott plakát díszíti: NEM FÉLÜNK.

A  kiállítás január 20-ig látogatható a debreceni Modemben.