A fecsegő potyautas 56.
2018.12.06.

Mivel nem vagyok művészettörténész, és már nem is leszek, maradok a műkedvelői poszt felelőtlenségénél, szeretettel elmondom, hogy min tűnődöm azóta is. Vajda Lajos utolsó korszakán. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Elsiklottunk a hétvégén Szentendrére, nem értettem, miért volt annyira hideg, Keresztury barátom várta a kazánost, ott meredt a Pannóniatelep állomásán, egy harminchárom centi hosszú, erősen csillámló jégcsap lógott az orráról, és szokásához híven melankolikus hangulat festette kékre a karizmáját. Beszarás szép volt. Mennyire becsülöm ezért. Hogy valakit egyáltalán nem ingat meg a világkedvében, jó-e a kazán vagy nem, van-e fűtés vagy három télikabátban süti a rántottát a vasmaratonos pszichológus, nem oszt, nem szoroz, ajvé. 
 
Mi is egy házaspárért utaztunk Szentendrére, ők voltak művészeti címzettek, a nagyszerű, szomorú sorsú Vajda-házaspár. És milyen jól tettük, hogy így döntöttünk a szombati naphalevés után. Mivel nem vagyok művészettörténész, és már nem is leszek, maradok a műkedvelői poszt felelőtlenségénél, szeretettel elmondom, hogy min tűnődöm azóta is. Vajda Lajos utolsó korszakán. Kicsit zavar is. Mert miért nem a tökfejek? Miért nem a perspektivikus asztalok, a derengő ikonok, a kollázsok. Lehetne fecsegni azokról is. Mert azok az utolsó, legutolsó képek annyira zavarba ejtőek. Ez az aranykezű ember, ez a drámai zseni, ez a lélekrajzoló! Ha nem magyar, ott van a Louvre-ban, a Metropolitanben, Londonban, bárhol. De hát magyar volt/zsidó, magára vessen. Ha jól emlékszem, a kiállítás egy kiírt passzusa úgy szólt, hogy logikus és magától értetődő befejezése volt a rövidre zárt, de teljes életműnek, ahogyan is mintha egy brutális fekete tüdő, egy óriás haláltüdő gomolyogott volna rá a vásznakra, cca. féltucatnyi ugyanolyan, mégis más tüdő, satöbbi, és ezekből lett még videó-mutatvány is, meg lehet nézni. Valami hasonlót láttam egy-két éve Ország Lilinél is, aki soktéglás, afféle egzisztencialista, kafkai tesz-vesz város után eljutott oda, hogy térképszerű nagy nyomatokat, labirintust idéző felülnézeti sorozatlátványosságokat fessen. Anyukám. Minden ugyanolyan volt. Mindegyik más volt. 
Tkp. mit tesz a halálfélelem? 
Vagy mit tesz más szer, a gyászba öltözött adrenalin? 
Alkoholherceg? 
Hajnóczy írásmódja az alkoholba fojtott élet legvégén, az a repetitív, a technikai semmiben elmerülő, elhomályosuló szellem drámája, emlékszünk, nem? Hogy ez jó? Nem, szerintem ez nem jó. Azonban ha drámai, akkor mégis jó, nem? Phú, ezt kérdezem most, és egyre bizonytalanabb vagyok. Vajda Lajos miatt, az utolsó képek fekete gomolygása miatt.
 

Szóval hogy az ember mit vesz meg, ha műkedvelő, úgy értem, esztétikailag. Magritte dolgait például akkor vettem meg, amikor láttam egy nagy kiállítást tőle, talán Bécsben, ahol nagyon szar élni, és ahogy beszélgettek egymással ezek a nagyképű, titokzatoskodó, modoroskodó festmények, mégis jó lett valami. De mi. Dolgozgatott valami igazi szép a manír tapétája mögött, nem tudom, micsoda, de élt, valódi titok volt. Máig nem találok szavakat. Én eddig Lucian Freudot egyáltalán nem szerettem. Bár amikor szintén a világ legszarabb városában, abban a Bécsben, hová a legtehetségesebb hódmezővásárhelyi vadász elment hüjehaknizni, megláttam Freud egy mosdókagylóját – festmény -, akkor lett egy kis repedés a szívemen, meg is vettem nyomban a képeslapi formációját, és szeretettel elküldtem Vojnich művésznőnek, aki - a képeivel ellentétben tud csodálkozni - eltátotta a száját, aztakur, Ernő. Kismedence, csillagom, kapító? A várban, hová mindjárt beköltözik a politikai zseni, megnéztük a két angol gigászt, és sabadaba. És nekem az derült ki, hogy Freud igen, Bacon meg nagyon nem. Freud nyers és brutális expresszionizmusa nagyon zavaró, nagyon kellemetlen, nagyon fáj, ez a fájdalom agresszív, de oké, elfogadom. Bacon pedig, hát ja, most tényleg az a truváj, hogy részeg ringlispíl az emberi arc, és hozzá jön még valami tusolói kabintánc?! (Most hallom, hogy magyarázkodni kellett miattuk.) Egyszer láttam egy Katz kiállítást New Yorkban, nagyon komoly a tag ázsiója, a minimál semmiség blöffje – szerintem. De például hogy miért igen Rothko, és Pollock miért nem - nekem-, miért nagyon nem az a sok villámütötte idegvégződés, én ezt nem fogom tudni soha elmagyarázni, úgy értem, rendesen elmagyarázni, csupán csak az érzéseimre, a benyomásaimra hagyatkozom, miközben az örök, az elhagyhatatlan, mindig várt, mindig akart emberi tényezőre gondolok, azt igyekszem felidézni, az kellene nekem, amit sem a modern, sem a posztmodern, de még a posztmodern utáni micsoda sem tudott, vagy akart negligálni. Kedves, drága művészet, engedd meg, hogy vissza tudjak vonatkoztatni az emberre, az emberi létre, egyébként, ha ezt nem hagyod, mert nem tudod, mert nem akarod, menj, kérlek, a picsába. Hogy a képzőművészetben talán soha nem kerül egymáshoz ilyen közel a zsenialitás és a blöff, egy híres vécékagyló örök slágere, és még mindig hogy szól. 
 
Szóval ki meri-e mondani valaki, hogy azokat a fekete tüdőfelhőket Vajda utolsó korszakában a halál festette. És nem a halálfélelem, ami, ugye tehetséges lehet, sőt. A halál azonban nem az, nem tehetséges. De az milyen érdekes, hogy hogyan érünk véget. Még akkor is érdekes, ha egyáltalán nem érdekes. 
 
Szerdán azért felhívtam Keresztury barátomat, jó idő volt, addigra ő is kiengedett. De még mindig ott állt, mint egy művészeti esemény, a Hév-állomáson, Pannóniatelepen. Mondom, szerda volt. S mint festő a benti ihletet, Tibor várta a kazánost. Aki egy hete nem jött.