"Szeretve tisztelt főcsatár" - Mándy Iván válogatott levelezése
2018.11.29.

Mándynak tekintélye van. Ehhez a szóhoz inkább Goethe-i vagy Thomas Mann-i nagyságokat szoktunk társítani. Vagy a mához közelítve épp Déryt, Ottlikot, Mészölyt. És mégis, a levelekből jól kiolvashatóan Mándy, a címzett nem csak postai értelemben megszólított ember. REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS RECENZIÓJA.

„Mándy Iván száz évek múlva még mindig Legenda lesz” – írta Ottlik Géza, s bár a jövendölés most, az első száz után, Mándy születésének centenáriuma tájékán beteljesülhetőnek látszik, korántsem volt mindig ilyen biztató a helyzet. Hanyag csönd támadt körülötte, mintha elfelejtették volna őt is, pedig a közelmúlt nagyjai közt korában a legnépszerűbb magyar író volt. A tapasztalt Ottlik meg is érezte, hogy a Legenda-státus egyben a közönségnek való kiszolgáltatottságot is jelenti, ezért nagyrabecsülését mindjárt szakmai érvvel is megindokolta: Mándy „fontos jelmagyarázat”. A mindenkori olvasó általa igazodhat el a világban, a maga világában. Magára ismerhet benne. S hogy micsoda semmiségek lehetnek jelek, az Mándy prózájának elévülhetetlen csodája.
 
Ahhoz persze, hogy legalább egy ünnepen fogékonyságot tanúsíthasson az irodalmi közélet, kellenek eltökélt hívek, akiknek a munkálkodása ilyenkor reflektorfénybe kerülhet. Darvasi Ferenc például, aki korábban az író baráti-családi-pályatársi körét végiglátogatva kitűnő interjúkötettel jelentkezett (Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról. Corvina, 2015.), idén nemcsak egy novellaválogatásra kapott megbízást (Ciklon. Magvető, 2018), hanem sokéves gyűjtőmunkája eredményeként közreadhatta Mándy válogatott levelezését. Szögezzük le mindjárt: példamutató apparátusa ezt a forrásközlést igazi irodalomtörténeti olvasókönyvvé, ismeretterjesztő munkává avatta, gazdag jegyzetanyaggal, pedáns, mégis mesélős utószóval, fotókkal, illusztrációkkal az ugyancsak gyűjtött dedikált kötetek kollekciójából (s persze névmutatókkal, kisebb szakbibliográfiával).
 

A kötet (al)címét utószavában Darvasi pontosítja: a föllelhető anyagból a Mándy által írt leveleket hiánytalanul közli, csak a neki küldött postából hagyta el az irodalomtörténeti szempontból érintőlegesen sem érdekes küldeményeket, hogy a közönség kezelhető áttekintést kapjon.  Hatvannyolc Mándy-levél – az elkallódott vagy tapintatból rejtőző darabokat hozzáképzelve sem sok egy mobil és e-mail előtti korban, amikor az emberek még képeslapokat küldtek egymásnak télen-nyáron. A levelek többsége ráadásul néhány sornyi, legföljebb egy oldalas (hosszabbak szinte csak a hitvesnek, Simon Juditnak íródtak, az 1972-es távollét idején). A (futballzsargonban szólva) zsebkendőnyi területen született művek szerzőjének nem volt szüksége postára, zsebkendőnyi területen élt az Újhold-as barátokkal, kollégákkal, egykorú és fiatalabb pályatársakkal. Rádiósokkal, akikkel a szilencium éveiben szorult munkahelyi albérletbe. Filmesekkel, akik (szerintem) reménytelenül vonzódtak írói világához. Kovács Vilmosnéval, aki mintha egy Mándy-focikönyv lapjairól bukkanna itt elő, a kedvenc kapushős, Zsák Károly lányaként. Még Szigliget is mintha Pesten lett volna, s onnan egy-egy kurta üzenet a távollevőnek csak azért szólna, mert egy pillanatra a kávéház pultjához kalandozott. 
 
És még Pestnél is kisebb a terep. Ezen a ponton rövid kitérőt kell tennünk, de éppen hogy beljebb leszünk vele. Hol írta és bontogatta valaki ezeket a leveleket? A kötet egyik fényképén az író Simon Judittal áll a gangon. Az udvarra beeső fényben árnyékot vetnek a vaskorlát rácsai. A házaspár  az árnyék mintázatán áll, amely pontosan olyan tárgyias szépségű, amilyennek Mácsai István bérház-festményein láthatjuk. Ezen a mintázaton zajlik minden. Ide jönnek haza az egykori lakók és mozihősök, itt képesek bajnokságot rendezni a ház futballozó gyerekei. És egy lompos macska itt olyan látványt nyújthat, mintha oroszlán lépdelne a műkő kockáin – ahogyan Mácsai nevezetes képén. A Petőfi Irodalmi Múzeum centenáriumi kiállítása (A MI tájaink – Tisztelgés Mándy Iván előtt) lenyűgöző módon társítja a Mándy-szövegeket Mácsai-képekkel (a két kurátor is régről az író „elkötelezettje”: ők szerkesztették a Palatinusnál megjelent életműkiadást), természetesen azzal a festménnyel is, amelynek nyomán Az infánsnő című Mándy-novella született. 
 
Erről az írói hátországról főképp a Juditnak írt levelekben sok mindent megérezhetünk. Nem azért, mert, mondjuk, „az író mos” (vagy inkább nem), hisz más írók (és nem írók) is mosnak (vagy inkább nem). A hang, amelyen a dolgok „tárgyalódnak”… 

A részben kényszerű, külső bezártságot (amelyet a külföldről makacsul jelentkező műfordítók is „csupán” virtuálisan nyitogattak) és az alkati, belső zárkózottságot igazán a beszélgetés, az élő diskurzus oldhatta. Talán az sem véletlen, hogy az 1949 és 1955 között évekből egyetlen levél sincs a kezünkben: honnan hová íródott volna az, amit egy pálya tribünjén (vagy, fiatalabb változatban, egy kispálya salakján) lehetett s kellett rendesen megbeszélni. Ahogy a Csutak és Gyáva Dezsőben olvashatjuk: „a kád szélén ültek mindazok, akiket [Dezső] kitiltott valahonnan”. 
 
De a kevés is milyen sokatmondó. Mándy 1966-ban két levélben megköszöni Mészöly Miklósnak Az atléta halála dedikált példányát, majd méltatja a kötetet („Úgy látszik, telefoniszonyom van, így hát írok”…). Elismerő, a terjedelemhez képest árnyalt véleményt fogalmaz, ugyanakkor finoman, több lépcsőben is eltartja magától a művet („viszonylag idegen tőlem a szimbólum a regény vége felé”), végül az Iskola a határonnal példálózik: „Azt hiszem, Ottlik regénye mellett (ami persze más) a legjobb regény az utóbbi évtizedekben.” Három évvel korábban így tűnődik: „Az is furcsa, hogy például Ottlikkal sincs semmi rokonságom, de őt is nagyon szeretem, és tőle is nagyon sokat kapok.” Ezt Déry Tibornak írja, s miközben a Dérytől kapott novelláskötetet olvasva őszinte rajongással szól a Szerelemről és a Két asszonyról, kifejti, hogy ez az írói stílus neki „meglehetősen idegen”. Déry, Ottlik, Mészöly, az idegenek. Aztán pontos minőségérzékével is elfogulatlan kortársként hozzáfűzi: „Lehet, hogy az ember nem mindig a rokonait szereti”. Itt mintha gyöngéden elhárítaná saját műveinek érzelgősségre hajlamos olvasatát is.
     
Tekintélye van. Furcsa ezt megállapítani, amikor a szóhoz inkább Goethe-i vagy Thomas Mann-i nagyságokat szoktunk társítani. Vagy közelebb lépve a magunk idejéhez: épp Déryt, Ottlikot, Mészölyt. És mégis, a levelekből jól kiolvashatóan Mándy, a címzett nem csak postai értelemben megszólított ember. Évődve, meghatottan, ünnepelve, tisztelettel, kedvét keresve fordulnak hozzá. Előtte a sikerekre kórosan féltékeny Karinthy Cini is meghajol. Még „a rendszer” is Kossuth-díjjal búcsúzik tőle, nem sokkal az után, hogy azért gépkocsiigényét nem sikerül teljesíteni (ha ugyan ma mond valamit ez a kifejezés).
 
A tekintéllyel járó szerepet fanyar kurázsival játszotta, ha már megkapta. Okait tekintve nagyjából azt érezte, mint Csutak (maradjunk akkor nála) a mozdulatlan hulahopp karikájával: „lehet, hogy ez az ő száma, amit rajta kívül senki se tud”. 
Szerző:  Mándy Iván,  Cím:  Szeretve tisztelt főcsatár,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Szerkesztő,válogató:  Darvasi Ferenc,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  484 oldal,  Ár:  4999 Ft