Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÉG TOLSZTOJ IS BEKÖSZÖN

Csehov: Három nővér / Miskolci Nemzeti Színház
2018. nov. 25.
A Három nővér a drámairodalom egyik olyan hegycsúcsa, amelyre a legtöbb rendező valami egyéni mászástechnikával igyekszik feljutni. A csúcs meg csak áll, nem rezdül. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

 

Azt szokták mondani, hogy akkor mutat be egy színház Három nővért, ha van négy nő a négy nagy szerepre, a nővérekre és Natasára, meg hát legalább két férfi Andrejre és Versinyinre. A miskolci produkcióban ez csöppet billeg, mondhatni határeset, de egy ennyire "agyas" előadásban, mint Rusznyák Gábor rendezése, ez kevéssé tűnik föl. 

Mészöly Anna, Gáspár Tibor
Mészöly Anna, Gáspár Tibor

Lehet-e feltételezni, hogy a közönség betéve ismeri a darabot, mármint azt, amit Csehov írt? Ezen töprengtem, miközben kedvtelve néztem az első felvonás díszletét, a junoszty kistévét, a hatvanas, sőt korábbi évek divatját idéző bútorokat, a polcon a rengeteg szamovárt, Csebutikin évek során fölgyülemlett ajándékait. Aztán Olga – frizurája méretes tupír – rákezd az obligát emlékidézésre, elindul a darab, és alig is tűnik föl, hogy nemcsak a látvány, hanem a szöveg is megidézi a hatvanas évek második felének (?) világát. A falon mutató nélküli óra (Christoph Marthaler egy egész előadást épített erre a vizuális poénra), Gagarint már föllőtték és visszajött, az űr meg van hódítva, szól az "easy come, easy go", és a szovjet csapatok egyik egysége itt állomásozik, ebben a kisvárosban, ahonnan a lányok ennyire el- illetve visszavágynak Moszkvába.

Föl is merül rögtön az örök kérdés: miért nem vesznek három vonatjegyet. Rusznyák is gondol erre, ez majd a negyedik felvonásban lesz világos; itt még csak azt érezzük, hogy folyik a kifogáskeresés, az időhúzás, az önáltatás, utóbbi kivált Irina részéről. Hiszen a család szépen csúszik bele a vidéki állandóságba, Mása már férjnél, totálkáros depressziósan vízipisztollyal babrál, Olga állásban, Irinának hevesen udvarol Tuzenbach, őt viszont Szoljonij tartja szemmel egyfolytában, Andrej pedig nősülni készül. Miközben körülöttük úgy fogy a levegő, ahogy a vendégeskedő katonák száma.

Czakó Julianna
Czakó Julianna

A második felvonás – ha jól láttam – nagyjából egy évtizeddel később játszódik. A nők külsején is látjuk a változást: Natasa asszonyos kontyot visel, Olgáról eltűnt a tupír, Mása szőke lett, és Irinának is új a frizurája. A békebeli nagydarab bútorokat fölváltják a "Varia"-darabok, a kistévét egy nagyobb, és látunk más apróbb változásokat is. Melyek egy része már Natasa regnálásának terméke: a közönségesség és a gátlástalanság intenzív kevercse szétfolyik a házban és a családban. Szeme se rebben senkinek, amikor az ajtón túlról Natasa és Andrej nem épp feldobott szeretkezésének hangjai szűrődnek be. Csöppnyi és szimbolikus összetűzés Mása és Natasa közt a Speedy gonzales és a Love me tender zenei párbaja. Földereng, de szinte rögtön el is halványul Mása és Versinyin szerelme – egyikük sem remél nemhogy megváltást, de még csak kárpótlást sem az így és úgy elrontott életért. Irina erősen unni látszik Tuzenbach rajongását és tervezgetését – ő még Moszkvával áltatja magát, bár már csak némán tátogja, hogy Moszkva, hangja sincsen hozzá. És nem veszi észre azt a szép és őszinte szerelmet, amellyel a hallgatag, de állhatatos Fedotyik közelítene felé. Még Natasa látszik a leginkább izgatottnak, amikor Protapopov szánkázni hívja…

A harmadik felvonásra megint ugrunk nagyjából egy évtizedet, de ezt nem muszáj észrevennünk; a lányok hálószobájában ugyanis nem a látvány, hanem a cselekmény köti le a figyelmet. A vallomások felvonása ez, háttérben az odakinti tűzvésszel – felfokozott lelkiállapot. Natasa már nem is leplezi, mennyire terhére van mindenki; Andrej is, akiből időközben "kulturális cenzor" lett, bármit is jelentsen ez.

Feczesin Kristóf
Feczesin Kristóf

A negyedik felvonás meglepi a nézőket: korabeli, vagyis Csehov-korabeli jelmez, frizura, mozgás és díszlet. Látjuk, hogy a Prozorov-ház a vasútállomás közelében lehet – még nagyobb rejtély, miért is nem utaztak el Moszkvába. Ráadásul ebben a felvonásban az utazás körül forog minden: mennek a katonák, és menni készül Irina is. Fedotyik búcsúja, "egy utolsó portré" tán a legmegrendítőbb…

E sorok írójában ekkor, a negyedik felvonás tágasnak és üresnek tűnő terét látva dereng föl egy régi kaposvári előadás látványemléke: azt a Három nővért is Rusznyák rendezte, a díszletét Khell Zsolt tervezte, és most az ő terveit használja fel kreatív módon Debreczeni Borbála, a miskolci előadás díszlettervezője. A jelmezek Tihanyi Ildit dicsérik; igazi vizsgahelyzet, különböző korok, különböző típusok, nem szimpla retró, dehogy.

A negyedik felvonásra már igazán megszokjuk azt a világító kockát a színpad elején, ami kívül van a játék terén; a szereplők oda lépnek ki, és közvetlenül nekünk mesélik el, amit tudnunk kell. Amolyan "félre" ez, csakhogy középen van, hangsúlyosan, mert persze Rusznyák… Meglepetésben a végére sincs hiány – spoiler lenne, ha elmondanám, legyen elég annyi, hogy Tolsztoj beköszön. Aztán beköszön még valami – és szerintem egyetlen voltam a nézőtéren, aki tudta, mi az: egy, az én nemzedékemben legalábbis ikonikus film kezdő mondata. Na, ennyit a rejtélyről.

Simon Zoltán. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Simon Zoltán. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

A szereposztás – mint föntebb jeleztem – azért felemás, azért billegős, mert korban-alkatban hol tankönyvi, hol meg annyira eltér, hogy az csak szándékos lehet. Szirbik Bernadett-től elfogadjuk Olgát, mert elhisszük, hogy a korán meghalt anya után szinte ő nevelte Irinát, de tán még Mását is. Czakó Julianna Másája számára a totális életcsőd fölismerése a dráma: szeretné szeretni Versinyint, pedig Görög László Versinyinje tetőtől talpig kifogástalan lúzer, ráadásul a korosabb, beállt fajtából – nem remélhető tőle semmi. Még egy laza bosszú sem a Kuligin-féle tévedésért – Salat Lehel csak játssza a bárgyú és gyanútlan férjet, szerintem igencsak rendet vág otthon… Abba a bizonyos búcsújelenetbe ezt, a fiatalon örökre elszúrt életét gyömöszöli bele Mása, és nem Versinyint, hanem önmagát siratja, van is miért, láthattuk korábban a szépen, lépcsőzetesen fölépített alakításban.

Mészöly Anna Irinája ugyancsak "változat a boldogtalanságra"; mintha szándékosan választana rosszul, mintha máris büntetné magát, hiszen Feczesin Kristóf összevissza beszélő, könnyűcske Tuzenbachjánál Simon Zoltán minden pillanatban robbanni kész Szoljonija, de pláne Bodoky Márk belső mélységet leplező hallgatagsága is ígéretesebb választás lenne.

Reménytelen ez a három nővér – annál reménytelibb, mert minden porcikájában életrevalóbb Natasa, akit Tenki Dalma fölruház a csodásan könnyed romlottság természetességével: ennek a nőnek nincsenek nagyratörő álmai, nem vágyik Moszkvába, de amit akar, azt el is éri. Fandl Ferenc Andreje megérdemli a sorsát – tényleg: milyen ügyesen kidekázott mindent az író, Rusznyák fölforgató rendezői gesztusai ellenére mégiscsak a kottát játssza el -, csöndesen bűnhődik, beletörődőn. Gáspár Tibor Csebutikinje színes figura, kívül van, túl van, örök tanú; voltaképp az ő "párja" Szegedi Dezső "álsüket" Ferapontja, aki ugyancsak mindent tud és mindent lát, és Máhr Ági Anfiszája, aki már nem akar mindent látni.

Szóval a végén, a legvégén megjelenik a katona apuka és a négy gyerek, három kislány és egy fiú. Szól a The Sound of Silence, helló, darkness.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek