CSÁÓ (Stefanovics Angéla körberajzolja magát) / Titkos Társulat, FÜGE
2019.01.07.

Pusztító, monomániás őrület a szerelem, a művészet pedig terápia. A kérdés csak az, hogy ezzel a terápiás módszerrel kikeveredünk-e a bánatból, vagy még inkább a mélyére süllyedünk annak. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.


Ha egy előadás témája ennyire erősen összekapcsolódik az előadó személyével, ahogy ez a CSÁÓ című produkcióban történik, akkor a tét többnyire az, mennyit mutat meg magából az előadó, mennyi kockázatot vállal. Stefanovics Angéla, miközben Kárpáti Péter rendező segítségével körberajzolja magát, egyértelműen sokat kockáztat, még akkor is, ha a részletekről teljesen eldönthetetlen, mennyire felelnek meg a valóságnak. És tulajdonképpen felesleges és értelmetlen kérdések, hogy hol, mikor és hogyan történtek meg azok a helyzetek, amelyekről a színésznő beszámol, a fontos csak az, hogy ő hogyan látja ebben a történetben saját magát, hogy milyen vonalakat húz az üres lapra önmaga körberajzolásához. A vallomást, amelyet a harmincöt fős nézőtér végighallgat a Jurányi egyik picike termében, az önreflexióra való törekvés hitelesíti.

Stefanovics vallomása a hiányt járja körül, a másikhoz való tartozás elvesztegetett és elveszített lehetőséget, és felteszi azt a kérdést is, hogy saját személyisége mennyiben gátja a boldogsága megtalálásának. „Ezt az előadást is azért csináltam, mert ő nincs itt”- mondja az utolsó jelenetben Stefanovics, és én utána hosszú ideig azon gondolkodom, a vágy tárgya vajon eljön-e egyszer megnézni, és nem tudom, hogy vajon az-e a jobb, ha igen, vagy az, ha sosem. Így válok az előadás nézőjéből a színésznő életének kíváncsi közönségévé.


A történet különben elég banális: egy nő otthagyja kényelmes és biztonságos párkapcsolatát egy ismeretlen, mindent elsöprő szerelemért, amely aztán csúnyán helyben hagyja, s ezért kissé megkésve – konkrétan tizenkét év után – próbál visszamenni volt barátjához, akinek közben felesége lett, gyereke született. A sztori egyszerűségét ugyanakkor rendkívül komplexszé teszi az, ahogyan az előadó személyisége átszűrődik rajta.

Sokat emlegetett és sokszor leírt közhely Stefanovics Angélával kapcsolatban gyermeki lénye. Valahogy a rendezőknek is folyton ez jut eszükbe róla, és mintha személyes életében is ebbe a szerepbe volna bezárva. Ezt forgatja ki a CSÁÓ is, amikor egy halom gyerekrajz közé helyezi a színésznőt (amelyeket különben ő készít), és amikor történetét egy nyolcvanas évekbeli, egészen elszállt anime filmmel fűzi össze, Unico, a pici, aranyos unikornis meséjével. Ebben a mesében szerepel Csáó cica is, aki teljesen egyedül maradt, és aki mélységes magánya miatt úgy dönt, boszorkánnyá akar változni. Aztán végül is inkább egy lánnyá változik, beleszeret egy gonosz hercegbe, és elmegy vele a kastélyába. Eddig meséli Stefanovics a történetet, ezen a ponton a mesét felülírja a valóság. A Unico című mesével ellentétben ugyanis Stefanovics Csáóját nem szabadítja ki Unico és a Kisördög a gonosz férfi kastélyából, a színésznő kislányos személyisége pedig nemcsak tiszta és imádni való formájában tűnik fel előttünk, hanem világossá válik: ez egyben álca is, a felelősségvállalás elől való menekvés egy eszköze. 

Gyermeki és felnőtt lét így furcsa feszültségbe kerül egymással. Mindkettőt nagyon jól értjük, hiszen ki ne akarná hibernálni néha kényelmes, megszokott életét, hogy kipróbáljon közben valami újat és izgalmasat, aztán ha annak vége, csak vissza lehetne térni, és a tizenkét éve lefagyasztott hortobágyi húsos palacsintát ki lehetne venni a mélyhűtőből, mintha mi sem történt volna. De a felnőtt élet nem ilyen, döntéseinknek súlyos következményei vannak, a gyerekszobában pedig egy cicás sztreccsnadrágos felnőtt nő elrontott élete látszik egyre inkább körvonalazódni, amelyet már nem lehet többé mesékkel, alkohollal vagy drogokkal elhazudni.


Persze, az őszinteség ritkán jelent önmagában ütős művészi élményt. Ez az előadás is attól nagyszerű, hogy egy nem mindennapi színésznő a főszereplője saját történetének. Stefanovics Angéla már akkor is érdekes, ha nem csinál semmit, csak kilép a színpadra. Egy ilyen pici, intim teret pedig úgy tölt be nem apadó energiájával, hogy az ember képtelen egy pillanatig is levenni róla a szemét. Néha elmerül bánatban, máskor kifigurázza saját magát, bátran és hosszan tekint a nézők szemébe, mintha távoli ismerősei volnánk, akiket áthívott magához egy esti beszélgetésre. 

Folyton vibráló személyisége mellett Szabó Zola maga a megtestesült nyugalom és értetlenség. Ő játssza az elhagyott férfit, akihez barátnője tizenkét év után akar visszatérni. Szinte semmit sem tud felfogni abból a logikából, amely szerint a nő működik, jobban érti viszont nála a való világot, vagy pontosabban: az átlagos helyzetek működését. Jobban is valók neki ezek a helyzetek, még akkor is, ha teljesen nyilvánvaló, hogy ő is az átlagon kívüli, az érthetetlen iránt vágyakozik, ezért szereti tizenkét év után is egykori barátnőjét.

Ha egy előadás olyan őszinte és vallomásszerű, mint a CSÁÓ, akkor végül fontos kérdéssé válik a befogadók számára az előadó hogyléte. Az utolsó jelenet nem kecsegtet minket azzal, hogy Stefanovics lezártnak tekinti történetét, vagy túllépett volna a fájdalmán, és azzal sem, hogy a fájdalomról való beszéd önmagában elég annak feloldásához. Ugyanakkor, remélem, hogy ez az előadás rá is hasonlóan felszabadító hatást tesz, mint amilyet rám tett, amikor néztem.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Puskás Panni